Csocsoszan (299)
Alkategóriák
Városban sok furcsaságot lát a vidék lánya, ezek jelentős részén (pl. öltözködés, amit egyesek divatnak mernek hívni) már fel sem akad. Valami azért mindig jön, ami vizuális kihívásként örökre a retinájába ég.
Legutóbbi városban töltött napjaim során láttam egy ötven körüli, kifejezetten normálisnak tűnő férfit egy teljesen átlagos, mondjuk ki: házi macskát sétáltatni, macskahámmal. Mások biztosan nem akadnak fel ezen, de én még úgy tudtam és tapasztaltam, hogy a macska ragadozó, aki ugyan házi kedvenc, de szabadságpárti.
A nádor arborétuma
A hétvégi esküvő mellett, pontosabban utána, a vasárnapot egy pihentető kirándulással töltöttük, hisz ha már Alcsútdobozt szemelte ki magának az ifjú pár házasságkötésük színhelyeként, akkor úgy voltunk vele, meg is nézzük, milyen az az arborétum, aminek csak a kápolnáját láthatjuk, mint egyedüli megmaradt épületet a csodás kastélyból. Az esküvő utáni napon így egy pihentető sétát tettünk a hatalmas, 40 hektáros angolkertben.
Pünkösd van, ráadásul ez az ünnep idén egy napra esett június 4. , a nemzeti összetartozás napjával. Mi ennek örömére nemcsak az egyházi ünnepet ültük meg, hanem tartottunk egy kisebb családi összetartó programot is. Mielőtt bárki egy újabb wellness hétvégére gondolna, ki kell ábrándítsam, bár mozgásban volt bőven részünk.
Sokat gondolkodtam azon, mit adhatnék én idén Anyák napjára annak, akitől már olyan sokat kaptam. Gyermekként kirohantam reggel az udvarra és leszedtem minden virágot, amit csak találtam, hogy odaadjam neki és nagymamámnak. Családom idősebb nőtagjairól már egyszer megemlékeztem, így most arra gondoltam, inkább valami olyat osztanék meg kedves Olvasóinkkal, amit tőlem már rég olvashattak, pedig elég sokszor művelem.
Idén egy narancsos túrótortával leptem meg Édesanyám és igen, már elkészült, ráadásként jobban örült neki, mintha a világ legnagyobb virágcsokrával állítottam volna be abba a házba, ahova születésem óta hazatérek. Talán más Édesanyák is így örülnének neki, ráadásul nem is olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik.
Összességében ezt így egy kicsit túlzó címnek érzem, de azért mégsem írhattam azt, hogy „elkezd sportolást imitálni”, vagy éppenséggel „futkározik egy kicsit valahol”, esetleg „nagy biciklisnek mutatja magát”. Inkább mindenből egy kicsit. De hogy mi is a nagy ok, amiért ezt elkezdtem, arra azért van magyarázat. Először is szeretném rögzíteni a kedves Olvasókban, hogy soha életemben nem sportoltam igazán. Ez már általános iskolában elkezdődött, amikor testnevelő tanárom valahogy olyan késztetést érzett magában, hogy a kis eminensnek titulált tanulót a falusi iskolában, akinek a szüleit, nagyszüleit mindenki ismerte. Nagyapám, mint a volt főagronómus elég nagy tiszteletnek örvendett és próbálta kis unokáit egy olyan szellemiségben nevelni szüleimmel együtt, amit édesanyjától látott. A lányok így megpróbálkoztak a balettal (ez nekem nem ment annyira, viszont unokahúgaim jeleskednek ezen a területen), zongorázni tanultunk,németül és franciául, főleg a humán területeken jeleskedtem, szóval ahogy egy volt professzorom mondta, olyan igazi 19. századi nemes kisasszonyoknak kijáró nevelést próbáltak megvalósítani. Ebből adódóan a testnevelés, mint olyan nem igazán tartozott nagy kedvenceim közé, hisz mindig utolsó voltam a sorban, a futásban mindig az utolsók közt értem célba és csak azt hallgattam, hogy na itt legalább látszik, hogy én sem vagyok aztán mindenben kitűnő, ezért szép lassan eluralkodott bennem az érzés, hogy ez nem jó.
Szabó László: A sárember kora I.
Ne kelljen a sajátod, mindig csak a másé!
Amennyiben lenne egyszer valaki, aki késztetést érezne rá, hogy megkérdezze tőlem, mit tennék be bőröndömbe egy távoli, lakatlan szigeten töltendő hosszabb kényszerpihenőre, kész válasszal szolgálnék: egy metszőollót (fantáziámban ugyanis dús növényzetű egzotikus sziget szerepel, nem pedig kopár kőhalmok) és egy rakás könyvet. Utóbbiak között ott lenne Szabó László sorozata, melynek darabszáma csak száműzetésem időpontjában lenne meghatározva, ugyanis a Moneypulációval nyitó trilógia tudomásom szerint immár öt megírt kötetet foglal magába. 2017 elején látott napvilágot a sorozat második része, ami már a címében is rendkívül beszédes „A sárember kora I.” címet viseli.
A szavak zsarnokságáról
avagy szerkesztői levél a Föld napja alkalmából
Sokan kérdezték tőlem az elmúlt 3-4 hónapban, hogy miért nem került fel több írás a weblapunkra. Válaszolhatnék hivatkozással mindenféle egyéb tevékenységünkre és elfoglaltságunkra, azonban saját nevemben azt kell mondanom, hogy már fojtogatott a szavak zsarnoksága.
Az elmúlt években mindenki írt, gyakran még az is, akinek a magyar helyesírással alapvető gondjai vannak, azonban a virtuális térben a blogok, kommentek lehetőségeit felhasználva szabadon és kontroll nélkül jutatta kifejezésre véleményét. Egy picit magányosan kavarogtam már a szavak sűrűjében, egyre komolyabb energiát igényelt az, hogy az ocsú között búzára akadjak. Néha találtam, de be kell vallanom, azt is inkább könyvek társaságában.
Ezúttal egy könnyű, gyors és olcsó sós finomságot ajánlunk. Kiváló akár vendégváráshoz, akár tartalmas leveshez második fogásként, ámbár tapasztalatunk szerint utazáshoz is tökéletes társ.
Biztosan gondolják a kedves Olvasók, hogy teljesen rákattanva a témára egy újabb gőzölgő gyöngyszemet osztok meg és idilli vasárnapokat, de nem így van. Egy teljesen más szempont az, ami a héten szinte a lelkembe fúródott és nem tudok tőle szabadulni.
A történet ott kezdődik, hogy az én Hercegem/Királyfim (bármelyik kifejezés tökéletesen illi rá) egy régi ismerőse felbukkant, hogy találkoznánk-e vele és élete új párjával. Azt hozzátenném a történethez, hogy azért nem láttuk már két éve, mert idézem: „nem tudok boldog embereket látni”. Mi elfogadtuk és meg is lepődtünk, hogy novemberben még ez előbbi gondolat vezérelte, de örültünk annak, hogy újból képes elfogadni mások éppenséggel boldognak tűnő állapotát, bár ha ez az alap az emberekhez való viszonyunkban, akkor már régen rossz, de ez csak az én meglátásom. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de vártuk a találkozót és inkább az motivált, vajon ki lehet az, aki ilyen mértékű változást hozott az életébe.
Tanár, tanító, pedagógus. Kifejezések, melyeket naponta használunk, de igazán nem is biztos, hogy pontos fogalmunk van arról, mit is jelentenek. Helyesebben szólva természetesen tudjuk, ki hol tanít, milyen iskolatípusban. Remélhetőleg tényleg tudjuk és meg is tudjuk különböztetni őket – amit pedig nyomatékosan szeretnék kihangsúlyozni, egyik sem különb a másiknál, hisz mind a tanítónak, mind a tanárnak kiemelkedően fontos szerepe van az oktatásban és egyik sem létezhet a másik nélkül! Másik oldalon pedig tudjuk, kik ők, hiszen mindegyikünknek van az emlékezetében valaki, akit az igazi, nagybetűs Tanítónak/Tanárnak tartunk, az ő életük, munkásságuk lebeg a szemünk előtt, amikor meghalljuk ezeket a szavakat.
Még...
Egyre többször érzem azt, hogy a világ kezd ismét normális lenni. Na persze ez nem akkor merül fel bennem, amikor a nagyvilág eseményeiről beszámoló tudósításokat olvasok, hanem amikor csak úgy figyelek és hallgatok, s kiderül, hogy történt némi átrendeződés a "hagyományos" értékek felé. Egyre többen kötögetnek (amiből a média meditációs divatot varázsolt, de tegye csak! Népszerűsítse inkább a kötést és a meditációt, mint az aberráció számos formáját, amit a televízióban és az újságokban találhatunk.), befőznek, határolódnak el a "selfi"-zéstől, kapcsolják ki a televíziókat. S mintha az időjárás is kezdene visszatalálni önmagához, kemény fagyok vannak és nagy hó, amit csak a média lát el "extrém" jelzővel, tapasztalatom szerint ugyanis az emberek letudják a "Végül is tél van!" mondattal egy laza vállvonogatás keretében.
Egy hóeséssel tarkított, önmagunk kiásását igénylő péntek este hívott fel Petra barátnőm, hogy itthon vagyok-e. Persze, hát hol is lenne az ember a 20 centis hóban, ha nem otthon. Mert tapasztalatom szerint ilyenkor tényleg csak az indul el, akinek nagyon muszáj, s szerencsére életem végre olyan periódusba érkezett, amikor én dönthetem el, hogy mi a nagyon muszáj.
A vasárnapi húsleves
Mindenki ismeri, ugye? Mindegy, milyen husiból készítjük, de legyen valószerűtlenül gyöngyöző, csodás aranysárga színű és forró. A benne lévő zöldségek csábítsák arra még azokat is, akik nem szeretik, hogy mindenképp megkóstolják és a főtt húsnak is megvan a maga helye. Ez szerintem minden magyar család asztalára kerül, és ha nem is minden vasárnap, de a húslevesnek saját rituáléja van. Először is, ahol még van és tud főzni, ott a nagymama levesénél jobb nem lehet, az édesanyáé talán majd az övét követheti. Ahol pedig leánygyermek akad és még főzni is szeret, egy nagy fordulópont konyhai tudományának bizonyítása során, ha húslevest kezd főzni, de ne várja, hogy mindenki ujjongó örömmel fogja elfogyasztani, hisz „a Mamáé sokkal jobb”. Ezt persze mindenki tudja, de azt általában elfelejtjük, hogy a Mama is elkezdte főzni azt a húslevest valamikor és minden bizonnyal az annak gyakorlásával eltöltött évtizedek csak javítottak annak ízélményén.
"Várni, csak várni, mindig csak várni…" Ismerik – gondolom – páran ezt a dalt, ami oly emblematikussá vált úgy 30 évvel ezelőtt, ha jól emlékezem. Várni sokféle dologra lehet, személyekre, eseményekre. Vannak, amiket nem várunk annyira, másokra viszont akár éveket, évtizedeket is áldozunk az életünkből.
A pénzhez, mint a szerencse, a jólét forrásához, kapcsolódóan az általános fizetőeszközként történő bevezetése óta eltelt évszázadok során világszerte számos hiedelem kötődik. Különösen aktuálisnak érezhetjük a pénzügyeink rendezését ebben az év végi időszakban, így hát jövőbeli gazdagodásunk érdekében ezúttal pénzhozó hiedelmeket és szokásokat gyűjtöttünk össze:
