Egyedülálló, elvált negyvenéves nő vagyok. Mivel kifizettem a volt férjemet a családi házunkból és befejeztem annak felújítását, rendbe tettem a hozzá tartozó portát, számos növénnyel teleültettem a kertjét, így bátran elmondhattam: igen, jól ismerem a házamat, a kertemet és a velem ott élő kutyámat, macskámat. Tudtam mennyibe került a járólap, hol vettem a csillárokat, merre futnak a vezetékek a falakban; melyik fát mikor ültettem, melyik bokrot kitől kaptam ajándékba; hol bújnak az évelő virághagymák; a kutyám ugatástípusai legalább annyira beszédesek számomra, mint a macskám kedvenc heverésző testhelyzetei.
Ezekre és hasonló kérdésekre bármikor tudtam válaszolni, ezért úgy gondoltam, hogy dolgozni járó hivatali tollnokként, aki hétvégei, szabadsága egy részét és estéit otthon tölti, ismerem a házat, a portát, amelyeknek, valljuk be, én vagyok a tulajdonosa és úrnője.
A járvány miatti itthon maradás 2020 tavaszán furcsa érzés volt. Lelassulás, emberek hiánya, félelem, aggodalom, bizonytalanság. Ellentmondó hírek és javallatok. – Mindezekkel szembeni védekezésemet azzal kezdtem, hogy teljesen kikapcsoltam a híreket és a rettegés helyett a figyelem töltötte ki a mindennapjaimat és a kezdeti, unatkozástól való félelem helyét számtalan felismerés töltötte ki.

Sokat mesélek. Régen is, most pedig még többet. Általában sokat olvasunk a kis Hercegeknek könyvből, amit nagyon szeretnek egészen pici koruk óta. Élvezettel lapozgatják a kemény táblásokat egyedül, a többit segítséggel és úgy veszik kézbe az újságot, mintha évek óta komoly lapolvasók lennének. Ez utóbbit az Öregkirálynak köszönhetjük, hiszen ő napi szinten olvas újságot és ők ketten pedig mindent úgy akarnak csinálni, ahogyan tőle látják.

Éjjelente, mikor még gyakrabban ébredtek fel, sokat meséltem nekik fejből és így – majd lassan a kedves Olvasók is megismerik – új történetek születtek a kerekerdő lakóival. Volt már lázas és náthás a Kéknyúl, köhögött a Mókus és új házba is költöztek, de ezekről majd szép lassan mesélek majd.