Ugyanis kiderült, hogy mit sem tudok a házamról és a kertemről, lakóiról pedig még annyit sem! Szembesültem azzal, hogy a kertemben a munkába indulásom utáni óráktól kezdve élénk forgalom zajlik: madarak jönnek-mennek, amit korábban is feltételeztem, hiszen évek óta etetem őket télen. Azonban az, hogy közülük többen szinte egész nap a portámon vannak, s az, hogy a gesztenyefámon gerlék laknak, számomra újdonság volt. Ahogyan az is, hogy idős vizslám, akiről úgy véltem, hogy egész nap alszik, meglepően aktív napközben. Ekkor tűnt fel ugyanis, hogy a kutyát időérzéke a megfelelő időpontokban a kapuhoz vezeti, hogy köszöntse az ott szokásos időpontban elhaladó, számára szimpatikus személyeket. Emellett óránként körbejárta a kerítés teljes szakaszát és felüljelölte mindazon terepi elemeket, melyeket szükségesnek vélt territóriuma biztosításához.
A macskámat illetően biztos voltam benne, hogy Berci kutyám hátán sziesztázik egész nap. Ehhez képest reggeli, azaz az én szokott munkába indulásom után eltűnt, s a buszom késő délutáni hazaérkezése előtt nem sokkal tért haza. A macska csavargása nyomainak, a bundájába ragadt gyomnövényeknek a kitisztogatásával múlatta az időt a szokott busz ház előtti elsuhanásáig, amit követően felvette megszokott pozícióját a vizsla szivacsán.
A ház alapját képező kövekben gyíkok élnek, amiről a vírus előtti korszakig mit sem tudtam, csak a kerti köveken napozó társaikról volt tudomásom. Mert valljuk be, sosem volt még olyan a járvány előtti életemben, hogy leültem volna a meleg betonjárdára kézzel megírni a majd begépelendő levelek vázlatát, miközben hátamat a napsütéstől meleg házfalnak támasztottam. Csúnya nézés szakított ki hivatali ügyekbe révedt gondolataimból: vad varánuszként meredt rám egy gyík, apró termete ellenére – vagy épp amiatt – felvett póza a következőket kommunikálta felém: „Ki vagy te, behatoló? Kotródj innen!” Szemeztünk egy rövid ideig, aztán felálltam és eljöttem. Végül is igen, ki vagyok én a gyík számára?
S ki vagyok a hangyák számára, akik nappal bőszen szaladgálnak, vonulnak, dolgoznak az én nevemre bejegyzett földdarabon? Most már láthattam őket szorgos munkájuk közepette, korábban csak nyomaikat fedeztem fel.
A gyík ellenségességét látva békés szándékaim demonstrálása mellett döntöttem. Egy kisasztalt és egy széket kivittem az immár irodának kinevezett teraszra, hogy ezentúl a természet békéjében, a lakók rutinjának maximális tiszteletben tartásával végezzem szellemi munkámat.
Az ügyek intézése közben persze nézelődtem, s feltűnt, hogy a növényeim is mozognak! A napot követve forgatták leveleiket, statikusságuk csak azért feltételeztem korábban, mert a nap utolsó sugarainál volt szokásom látni őket. Ezentúl alkalmam volt megfigyelni, miként bújnak ki és növekednek a kertben a virágok, nyomon követtem a fák életét rügyfakadástól lombhullatásig. Láthattam azoknak a kaktuszaimnak a virágait, amelyek nappal nyílnak, de késő délutánra elhervadnak, s mindeddig általában csak félholt állapotukkal találkozhattam.
Felfedeztem, hogy a házamnak nélkülem is vannak szokásai: a bojler bekapcsol nappal is, a böjti szelek rázta ablakok mintha egymással cseverésznének a szél ereje által, a csövek és a bútorok olykor spontán nyekeregnek.
Annyi újdonság volt! Ezek és a munkám kitöltötték napjaimat. Annyira, hogy az általam nem kedvelt, de udvariasságnak álcázott gyávaságom miatt az életemben megtűrt személyek telefonhívásaira sem jutott… Micsodám? Időm? Energiám? A szokott lerázós mondataim „Majd beszélünk!”, „Nem érek rá!” furcsán hatottak, hisz a hívó fél azt feltételezte, most igazán ráérek meghallgatni őt és a problémáit! Azonban már egyáltalán nem akartam olyanokra vesztegetni az értékes időmet, akikkel nem őszinte a viszonyom.
Hiányoztak-e az emberek? Kevesen. Rájöttem a zsongás, az őrület, a szaladgálás, az értelmetlen körök nem kellenek. Viszont sokat beszélgettem olyanokkal, akiket szeretek, akik fontosak és ők még jobban felértékelődtek számomra.
Értékesek lettek olyan személyek, akikkel egy ideje már nem tartottam a kapcsolatot, de ebben a helyzetben bevásároltam nekik, ők pedig forró húslevest akasztottak a kapumra, amikor lázás beteg lettem. Azóta is figyelünk egymásra, apróságokkal segítünk, ahol tudunk.
Keveset járok „kint”, ezért felértékelődtek a ruháim, ékszereim, parfümjeim. Amikor elmegyek itthonról, odafigyelek mit veszek fel s bátran használom a tárgyaimat, illataimat, mert megértettem: csak úgy van értelmük és értékük, ha használom, s nem csak birtoklom őket.
A máskor bejárással, buszozással eltöltött időt mozgásra fordítom. Napi egy órát hastáncolok régi DVD-im gyakorlatait követve, s élvezem a tánc valamennyi testi, lelki, szellemi síkon kifejtett pozitív hatását.
Az ősz szintén tele volt élményekkel, megfigyelésekkel, s a télről is az derült ki, hogy kevésbé statikus és unalmas, mint azt a munkahelyi irodában véltem. Több időm jutott olvasni.
Van/volt lemondás is, természetesen. Valahol felfoghatatlan, hogy ez már a második tavasz lezártságban, és még találgatások sincsenek arról, mikor élünk újra maszk, korlátozások nélkül, s még kertes házban is érzem, hogy kezdek elfáradni a bezártságtól. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sok pozitív hatást, élményt lehet(ett) szerezni a lelassult, bezárt világban. Számomra az egyik legnagyobb felismerés az, hogy dehogy vagyok én a házam és a kertem úrnője, inkább csak szolgálója és társbérlője.
Bodor Mária
A történet első helyezést ért el a Jászkerület Nonprofit Kft. által meghirdetett "Karanténban született" című alkotói pályázat 29 év felettiek kategóriájában, amit ezúton is köszönök.
A pályázatra érkezett írások, versek, fotók, kisfilmek megtekinthetőek az alábbi Google Drive felületen:
Nagyon értékes alkotások születtek ezekben a nehéz időkben, érdemes megismerkedni velük!