Már nem házasoknak

Már az, hogy felmerül bennem, nő létemre, hogy elhívjam a kiszemelt pasit randira, azt mutatja, hogy fura világban élek. Valami nem stimmel. Eddig úgy gondoltam, hogy a kapcsolatokat a nők viszik a vállaikon, a férfiaknak hát egy feladat marad: a kapcsolat elindítása. Legalább ennyi, könyörgöm…

Mikor vágjunk bele az újba?

Első lépés: számoljunk le a múlttal

Hosszú kapcsolatok után nehéz az újrakezdés. Az élet minden területén, de különösen igaz ez a párkapcsolatoknál.

Sokan szinte azonnal új kapcsolatba lépnek (rohannak), de talán érdemes lenni kicsit hagyni, hogy begyógyuljanak a sebek, s megtanuljuk azt, amit ebben a viszonyban, emellett az ember mellett meg kellett (volna) tanulnunk. Maga a komoly és/vagy hosszú párkapcsolat fogalma nem ugyanazt jelenti mindenki számára. Egy pszichológustól hallottam, hogy ötévnyi együttélés esetén már házasságról beszélhetünk lelki értelemben. Különösen így van ez napjainkban, a házassági kedv iránti rendkívüli alacsony hajlandóság korában.

Mindnyájunkban felmerül ez a kérdés egy kapcsolat végén, nemtől és kortól függetlenül, ha úgy érezzük, hogy a villám csap belénk, amikor megtudjuk: vége. Sokszor csak növeli fájdalmunkat, ha a másik beismeri: beleszeretett egy harmadikba és azért lép le mellőlünk. Talán mindegy, hogy mi az ok. Minden kapcsolathoz és annak megromlásához is két fél kell, de a szakításból kilábalni általában egyedül. Vagyis a család, barátok segítségével, de a harcot nekünk kell megvívnunk – nem a másikkal, a harmadikkal, hanem önmagunkkal. A legmegválaszolhatatlanabb kérdések ezek: miként tehette meg ezt? Hol van az az ember, akibe beleszerettünk, akivel együtt éltünk? Miként lehet feldolgozni az érzést, hogy akiben megbíztunk, az gyakorlatilag hátba szúrt minket?