Házi kedvencek

Minden ember életében vannak titkok, amiket csak a megfelelő bizalmi szinten álló személyekkel oszt meg, és azt is csak hosszas vívódás után. Ilyen például az, hogy 30 év felett a nők talpa kínosan szárad, vagy ismerőseink egy részét azért „drágám”-ozzuk kitartóan, mert nem jut eszünkbe a nevük, vagy mert kolibrik laknak a kertünkben. Igen, Magyarországon.


Amikor először megjegyeztem, körülbelül 2008 vagy 2009 nyarán, hogy mintha kolibriket láttam volna elsuhanni a zempléni otthonunk kertjében, kaptam nagy letorkolásokat, és emlékeztettek rá, hogy ez egykori biológia tagozatos gimnazistától több, mint buta észrevétel.


Azóta elteltek az évek, a nyarak még melegebbé váltak, Google a barátunk, Wiki pedig a barátnőnk lett, s ezzel – az egyébként megsokasodó számú – magyar kolibri rejtélye is megoldódott.

szender

Avagy mihez is hűséges a macska: a házhoz, vagy az emberhez?

 

Sokáig nem volt macskám, mivel a macskatartás rendkívül túldimenzionált elfoglaltságnak tűnt mások szájából. Rengeteg szlogent hallottam, onnan kezdve, hogy a macska szeretetéért meg kell dolgozni, egészen odáig, hogy a cicák a világ legegoistább lényei.

KommunaAztán úgy hozta az élet, hogy nekem is lett két macskám, igazából azért, hogy szórakoztassák a kutyámat, aki távollétemben végig a kapunál nyüszített. Az összeszoktatás megtörtént, s a két apró, tenyeremben elférő pamutgombolyagból viharos gyorsasággal félfelnőtt macskák lettek, akik az immár társaságban megnyugodott kutya hátán békésen elszieztáznak.

Eleinte a pincében laktak, és tevékenykedésüket elnézve egy életre megfogadtam, hogy nekem a házon belül biztos, hogy nem lesz soha macskám. Minden mozdítható, ráugorható tárgy a földön fekve kötött ki, és nagyon nem olyan állapotban, mint amilyennek én szerettem volna látni. Aki figyeli a macskák játékát, az biztosan egyetért azzal, hogy a macskák született gyilkosok és nem mondtak le ragadozói mivoltukról. A játékelemek nagy része könnyen felismerhető, amikor látjuk őket vadászni és játszani az áldozattal.

Az egész ott kezdődött, hogy büszke háztulajdonos lettem és a házhoz, portához ingyen szolgáltatásként kaptam egy láthatatlan macskát.
Legalábbis sok nyom árulkodott arról, hogy lakik nálam egy macska, de sem én, sem egyik családtagom nem látta még soha. A rövid ideig üresen álló házba beköltözött egerek megfogyatkoztak, majd eltűntek, és a hálából a pinceajtó elé letett ételmaradékoknak is rendre nyoma veszett. A kertben gyakran láttam egy vörös, illetve egy szürke farkú fehér macskát, így biztosra vettem, hogy kettejük közül az egyik vadászik nálam.


Egyik májusi hétfőn borzasztó trópusi (szokatlan ez a szó a mi éghajlatunkon, mégis megismertük már a valóságban is) vihar csapott le ránk. Úgy fújt a szél, hogy már-már Óz történetében éreztem magam. A házat szerencsére nem kapta fel a szél, de kisebb károk sajnos keletkeztek. A pincebeli helyzet feltérképezéséig csak szerdán jutottam el. A levezető öt meredek lépcsőn sár állt, ami a heves esőzés következtében az ajtó és a küszöb közti résen zúdult alá. A pince alsó lépcsőfokán hatalmas létra áll, ez vezet fel a padlásra. Gondoltam, inkább nem mennék le a lépcsőn, csak ha megszárad a sár, nehogy elcsússzak és összetörjem magam. Már fordultam volna vissza, amikor valami furcsát vettem észre a létra tövében. Beljebb hajoltam, villanyt gyújtottam, majd a felismerés után majdnem ugrottam egyet.

Pár héttel ezelőtt a testvérem két lopótökkel állított be hozzám. Érdeklődéssel kérdeztem, mégis, mi a célja velük. A válasza ennyi volt: „Etesd a madarakat!" Kiszedte belőlük a tökmagokat, és egy kis zacskó dióbéllel és egy sokkal nagyobb zacskó fekete napraforgómaggal a kezembe adta őket.
A szüleimnél minden télen az előtető alatt felsorakoznak a lopótökből kivájt, vagy átlátszó flakonból készített madáretetők. Gondoltam, miért is ne etethetném én is a madarakat?
Hazaértem, kerestem nekik megfelelőnek tűnő helyeket és kiakasztottam őket. Pár nap eltelt, mire a madarak felfedezték, addig pedig, türelmes várakozásom közben olvastam sok okosságot a madarak téli etetéséről, beszélgettem tapasztalatokban gazdag emberekkel, és gondoltam megosztom másokkal is, hátha többen kiszélesítjük a „házi kedvenceink" körét.

Mivel imádom a természetet és az állatokat, éppen ezért, amikor Bécsben szobát kerestem, nem volt kérdéses, hogy a belvárosi negyedik emeleti lakás, illetve a nemzeti park mellett lévő családi ház szobája közül melyiket fogom választani. Természetesen az utóbbit.
A szobámból nyílik egy kis terasz, onnan rá lehet látni a Duna holt ágára, mely a házunktól kb. 20 méterre van. Aggódó kérdésemre, miszerint nyáron nincs-e sok szúnyog, lakótársam megnyugtatott, hogy kétéves itt-tartózkodása óta csak elvétve találkozott eggyel-eggyel.

2017. december 16. Szombat
Etelka, Aletta

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód