Régen írtam és lehet, ez most már egy darabig így is lesz, de azért a remény még létezik, hogy talán hamarabb jut újra több időm az írásra. A két kis Herceg cseperedik, és ez gyorsabban történik, mint amire számítottam. Mindenki mondta régebben is, hogy a gyerekek pillanatok alatt nőnek és tényleg, hiszen még csak most születtek, most meg már a fogacskáikkal küzdünk. Ez a helyes kifejezés és ezen mindenki átesik. Sokszor jut eszünkbe, hogy milyen jó is az, hogy az ember élete első három évéből nem nagyon emlékszik dolgokra, mert akkor nem biztos, hogy örömmel vágna neki az életnek.

Történetünk egy nyári reggel kezdődött Nyíregyháza Örökösföld kisállat vásárán. Első látásra beleszerettem egy fekete-fehér törpenyúlba, akit örömmel vittem haza. 

Otthon naivitásom új szintre lépett, amikor megpróbáltam összebarátkoztatni Dorka nevű kerekes kutyámmal. Dorka két lábon és két keréken közlekedve csak kevés lényre jelentett fenyegetést, de a barátságos törpe nyúl e kategóriába tartozott.

Így hát az új jövevényt édesanyám gondjaira bíztam, aki egyre nagyobb szeretettel gondozta (etette, futtatta, fésülte) a Puszogmány névre keresztelt jószágot, akiről időközben kiderült, hogy kevéssé törpe, viszont annál inkább öntörvényű és hangulatingadozásai közben elkövetett agresszív kilengései alapján bizonyára némi vérnyúl felmenőkkel is büszkélkedhetett.

Édesapámmal visszatérő szlogenünké vált, hogy krumplit javasoljunk a durcás nyúl mellé - a mi pocakunkba és ne az ő etető táljába. A rozmaringos sült nyúl burgonyaágyon fantazmagóriával hecceltük Puszogmányt és édesanyámat.

Nyuszika nőtt, aztán törpenyúl létére egész nagyméretűre  cseperedett, inkább ő hergelte Dorkát. Évekkel később egy tavaszon követte Dorkát az örök vadászmezőkre, a jázmin bokor alatt pihenik álmukat.

Kora nyáron édesapám valami furcsaságot vett észre, de nem szólt addig, amíg biztos nem lett benne. Puszogmány sírján egy hatalmas krumplibokor nőtt és azóta is minden évben.

Ez Puszogmány évenkénti túlvilági ajándéka nekünk, akik annyiszor cukkoltuk őt krumplival.

B. M.

Tartom magam korábban már kifejtett nézetemhez, miszerint az emberi élet hasonló a könyvekhez, tele van fejezetekkel, csak épp túl gyorsan haladunk vele, és nem szakítunk időt arra, hogy észrevegyük, hogy bizony egy fejezet lezárult. Persze bizonyos fejezetek annyira érezhetően érkeznek el végükhöz, hogy képtelenség nem észrevenni.

Mostanában sokat gondolkodom az idő fogalmán. Mit is jelent nekünk, mire van és mire nincs, amit a kedves Olvasók is tapasztalnak, mivel az utóbbi időben ritkábban jutottam a gépem adta fehér lap elé, hogy bármilyen gondolatot megosszak azokkal, akiket érdekel.

Azt szokták mondani, mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szánni. Ezt én is így vélem, aztán hogy mi valósul meg belőle, az csak utólag derül ki. A két kis Herceg pedig minden időhöz való viszonyomat átalakította, hiszen ők még nem ismerik a „várjál”, „majd pár perc múlva”, „hamarosan” fogalmakat, nekik csak az itt és most, a rögtön létezik. Nekem, aki olyan büszke voltam arra, hogy leveleimre, ha nem is azonnal, de nagyon gyorsan válaszolok, most már fel sem tűnik, hogy napokig rá sem nézek a levelezésre, de nemhogy rá sem nézek arra, még a gépet sem nyitom ki. Ami eddig az életem szerves része volt, az mára hátrébb sorolódott. Biztosan lesz majd később olyan időszak, amikor előtérbe kerül, de a fő helyen most mások állnak.