Csocsoszan (299)
Alkategóriák
Mesék világa
Sokat mesélek. Régen is, most pedig még többet. Általában sokat olvasunk a kis Hercegeknek könyvből, amit nagyon szeretnek egészen pici koruk óta. Élvezettel lapozgatják a kemény táblásokat egyedül, a többit segítséggel és úgy veszik kézbe az újságot, mintha évek óta komoly lapolvasók lennének. Ez utóbbit az Öregkirálynak köszönhetjük, hiszen ő napi szinten olvas újságot és ők ketten pedig mindent úgy akarnak csinálni, ahogyan tőle látják.
Éjjelente, mikor még gyakrabban ébredtek fel, sokat meséltem nekik fejből és így – majd lassan a kedves Olvasók is megismerik – új történetek születtek a kerekerdő lakóival. Volt már lázas és náthás a Kéknyúl, köhögött a Mókus és új házba is költöztek, de ezekről majd szép lassan mesélek majd.
Hallgattunk kísértetünk legutóbbi tanácsaira, így hát kitartunk. Egyébként is dolgozom egy kéziraton, ami nem mellesleg róla szól. Kérdezősködnék tőle – róla, de ezúttal nem vevő rá. Most ő vág gyászos képet és sóhajtozik akkorákat, hogy beleremegnek az irodámban a falra függesztett családi címerek.
Kissé régóta nem jelentkeztem, így valószínűleg a kedves Olvasók úgy gondolták, hogy a kis Hercegek, a kert és mindenféle tennivaló elnyelte írói vénámat, de inkább azt mondanám, ez így együtt az írói időmet tüntette el. Tavasszal írtam, ha jól emlékszem, utoljára. Az Öregkirály betegsége környékén, aztán pedig jött a jó kis karanténos időszak, amit mi a kertben töltöttünk és mindenféle veteménnyel, majd palántával teleraktuk a kertet. Ez természetesen a nyár folyamán adott rendesen munkát, viszont most már élvezzük minden betakarított zöldség és gyümölcs ízét, ami a kertünkben termett. Tele a kamra és tele a fagyasztó. Jöhet a tél!
Minden bizonnyal mások is kerültek hasonló helyzetbe. A nyár pedig eltelt. Szerettük volna a kis Hercegeknek megmutatni, ha nem is a világot, de legalább országunk mindenféle rejtett szépségét, viszont a nagyszülők és az ő kicsi életük védelme érdekében nem nagyon fedeztünk fel semmit. Itthon játszottunk és kertészkedtünk, amibe szép lassan ők is beletanultak. Nagy kedvenc lett a söprű és a gereblye, de az igazi örömöt a virágszedés és a levendulaszüret jelentette. Az Öregkirály pedig szép lassan meggyógyult, így a mostani időszakra betegségének már csak a nyomai maradtak. A Hercegek pedig megtanultak még jobban vigyázni rá, odafigyelni egymásra és másokra is.
Reméltük, hogy talán az ősz beálltával majd kirándulhatunk nagyokat és gyönyörködhetünk az őszi erdőben, de ez a vírus megint keresztülhúzta számításainkat, ráadásként pedig lassan egy hónapja mindenki szép lassan elkezdett köhögni. A kis Hercegek már láttak szkafanderes néniket, akik jöttek mintát venni, vajon mi baja lehet a családnak, de ezt a vírust nem tudták kimutatni. Viszont önkéntesen újból karanténba vonultunk, aminek az lett a hozadéka, hogy egyetlen Királyfim is itthon töltötte napjait, amit mindannyian nagyon élveztünk.
Ráadásként úgy döntöttünk, mivel nem sétálgathatunk és mutathatunk meg gyönyörűen feldíszített tereket, városokat, inkább itthon díszítünk fel mindent. A karácsonyra várva pedig lassan díszbe borul az egész ház, amiben nagy segítséget jelentenek szomszédaink, akik szintén itthon töltik napjaikat és még karácsonyi díszeket is gyűjtenek. A két ház és udvar így lassan teljes pompájában ragyog, várjuk a Mikulást és a karácsonyt.
Valószínűleg még sok család jár ugyanebben a cipőben, mint mi. Régebben én sem kezdtem már november elején díszíteni és készülni. De ez a világjárvány és az egyre ijesztőbbé váló hírek, valamint saját állapotunk és a nagyszülők, valamint a gyerekek védelme arra késztet, hogy itthon tegyem még szebbé, színesebbé és díszesebbé a napokat. A kis Hercegek pedig minden alkalommal rácsodálkoznak a gyarapodó díszekre. Örömük pedig így már két családnak ad a szomorú őszben boldog pillanatokat, így készíthetjük lelkünket az igazi karácsonyt várva.
Rószegh Lili
Szomorúan visszhangoztak a villanykapcsolók kattanásai, szinte fodrozódtak a térben a műtárgyak között.
- Ne légy szomorú! Nem szeretem, ha szomorú vagy – szólal meg egy halk hang mögöttem.
- Pedig ma szomorú vagyok. Minden megváltozik és ezt nehezem viselem.
A hang tulajdonosa sóhajt egyet és átkísér a következő terembe, ahol szintén lekapcsolom a villanyokat és áramtalanítom a multimédiás tartalmakat.
A test–lélek–szellem hármasából évtizedeken át hajlamos voltam a két utóbbira fektetni a hangsúlyt. Nagyjából egy éve azonban reggeli és esti bontásban naponta kétszer végzek hastáncgyakorlatokat. Gondoltam megosztom Önökkel ez irányú tapasztalataimat. A táncok mindig is az emberi kultúra szerves részét alkották, nem is erre kívánom a figyelmet terelni, mindössze kedvet szeretnék csinálni a mozgáshoz, hiszen örömöt okoz! Arra pedig mindannyiunknak nagy szüksége van, még a magamfajta bölcsésznek is, aki könnyen felismerhető a fenekéhez nőtt székről és a szeméhez ragadt könyvkupacról.
Ma rendhagyó nap van. Dolgozni megyek, de színes cipőim helyett ezúttal gumicsizmát húzok, ugyanis társadalmi munkában krumplit szed a munkakollektívánk.
Valóban szokatlan ez a nap, mert feketerigó füttyét hallom, ami lehetetlenség szeptember második felében. Megállok, s hirtelen májust érzek. A csodás májust az illat fergetegével, a színorgiájával; a pompás ruháját felöltő májust, amely idén igencsak felejthetetlen volt a bőséges tavaszi virágok, a madárdal és sok minden más miatt… S épp májusban olvastam Hamvas Béla e hónapról írt lélekemelő sorait a Silentium című művében. A május az év leggyönyörűbb hónapja, állapítom meg, de emlékeimből-gondolataimból egy pajkos szempár vizslatása zökkent ki. Seregély ül a villanypóznán és mintha belelátna a májusról szőtt ábrándjaimba, majd csúfondárosan elrepül.
A jóidő múlásával rákényszerülök szokásos őszi cipősszekrény-revíziómra. Szomorúan rakosgatom a nyári szandákat, papucsokat, helyettük szedem elő a zárt cipőket. Hamarosan zöld, lila, rózsaszín, szürke, bordó, sötétkék lábbelik hevernek előttem.
Úgy teszek, ahogyan a bölcsek javasolják: nézz rá úgy a dolgaidra, mintha először látnád őket! Amit látok, hirtelen furcsa lesz. Csupa színes cipellő! Gondolkodom ezek mikéntjén s néhány emlék úszik elém.
Kedves Olvasóink miként viszonyulnak a virágcsokrokhoz? Szeretnek virágot kapni? Szoktak virágot vásárolni szeretteiknek?
Mint annyi más dologban, e téren is sokat változtam az elmúlt időszakban. Hosszú éveken át nem örültem igazán a virágcsokroknak, inkább a cserepes növényeket preferáltam, mondván azok tovább élnek. Bizonyára szerepe volt ebben a feng shui tanácsainak, miszerint kerüljük a vágott = halott növényeket.
Tavaly több évtizedes munka végére értem és azt hiszem – egy időre legalábbis – kevesebb időt és energiát szándékozom a tudomány oltárán szentelni. A lezárás alkalmából viszont gyönyörű virágcsokrokkal ajándékoztak meg szeretteim, és volt, akitől egy vázát kaptam.
S azóta ez a váza bizony gyakran van használatban. Mert végre kezdem megérteni a virágok mondanivalóját. Merthogy ők vágottan sem halottak, sőt nagyon is élők és szavak nélkül, szépségükkel és illatukkal tanítanak minket.
Hogy nekem milyen volt a „karantén”, azt nem igazán kérdezi meg tőlem senki. Antiszociális jellem hírében állok, ezért feltehetően úgy vannak vele, hogy nekem biztosan jó volt. Pedig nem, mármint nem vagyok antiszociális. Vagyis… amennyiben emberek és emberi kapcsolatok alatt a zajt, a büdöset, az értelmetlen nyüzsgést, felesleges (és gyakran rosszindulatú) fecsegést (pletykát) értjük, akkor valóban antiszociális vagyok. Azonban ha az emberi társaság felfelé húzó, inspiráló, mélységekkel és pozitívumokkal rendelkezik, akkor kifejezetten élvezem és vágyakozom utána.
Ha jól sejtem, mindenki a járvánnyal van elfoglalva, gondolkodik, mit is tegyen. Vásároljon vagy sem, mi legyen a gyerekekkel, szülőkkel és még sorolhatnám… Nekünk is okoz egy kis fejfájást, vajon mi is lesz, hiszen együtt élünk a nagyszülőkkel, de szerencsére a kis Hercegekkel mi már november óta önkéntes karanténban vagyunk vagy csak ritkán mozdultunk ki, ha nagyon kellett – pl. orvosi vizsgálat miatt, vagy ha meglátogattuk a családot, barátokat, de ez is elég ritka élmény. Így elmondhatom, hogy már hónapok óta itthon töltjük az időnk nagy részét, mivel akkor kezdődnek a megfázásos betegségek, influenza és társai, ezért már nagyon vártuk a tavaszt, hogy végre újra kimozdulhassunk, de ez idén nem így lesz. Még jó, hogy hatalmas kertünk van, így nem kell messze menni azért, hogy sétáljunk, kertészkedjünk, játszhassunk a szép időben.
Még...
Rég nem írtam. Ez biztosan feltűnt azoknak a kedves Olvasóknak, akik néhanapján esetleg az írásaimat böngésznék. A Kishercegek nőnek, immár futhatok és mindenki más is utánuk. Eleven, igazi kis energiabombák. Az utóbbi hónapokban így teljesen kitöltik a napjaim részét és természetesen azokét is, akik osztoznak életünkön.
Az elmúlt időszakban több ismerősöm javasolta, hogy olvassak kicsit kortárs irodalmat is. Egyikük A szürke ötven árnyalatát ajánlotta, amiről hallottam már, de megjelenése idején, a 2010-es évek elején annyi minden mással voltam elfoglalva, hogy eszembe sem jutott elolvasni. Gondoltam, miért ne. Kezdjük ezzel a kortárs irodalommal történő barátkozásomat.
A könyvtárban a könyvtárosok segítségét kellett kérnem, hogy hol találom e művet. Utólag már beismerem, hogy gyanakodhattam volna szemmeresztésük láttán, de figyelmen kívül hagytam, ők pedig nem szóltak, csak a könyvtár általam még sosem látogatott sarkába irányítottak, ahol a kortárs írók főként nőknek készített könyveit tartják.
Végigjutva E L James 647 oldalú irományán a következő benyomásokkal lettem gazdagabb:
Áldott emlékű autósoktatóm mindig azzal biztatott, hogy a téli vezetés borzalmaiért kárpótolja a vezetőt az, hogy a lehullott levelek miatt legalább a KRESZ-táblák láthatóvá válnak (amíg hófúváskor el nem tünteti a hó - de ezt most tényleg csak zárójelben jegyzem meg).
Mióta felhívta a figyelmemet erre a tényre, igyekszem akkor is észrevenni olyasmiket, amiket korábban nem sikerült, amikor nem autóval vagyok.
Legutóbb egy konkrét emlékpark és a benne álló szobor került a látókörömbe.
„A karácsony kötelező boldogság terror.” – olvastam egykor, konkrétan a múlt évezredbe vesző gimnazistakoromban egy grafitin. Már nem is igazán látok ilyen feliratokat a WC-kben, várótermekben. No hiszen, új évezred, új szokások. A fiatalok kezeit lefoglalja a telefonnyomogatás, nem fér bele a festékszóró vagy az alkoholos filc.
