A karácsonnyal sosem voltam jó kapcsolatban. Ezt most már bátran fel merem vállalni. Mindenféle kifogásom volt vele kapcsolatban, főként a fenyőket sajnáltam. Aztán megindult a mindent elöntő műanyagáradat, ami biztosította a műfenyőt a magamfajta furcsa szerzetek számára. A műanyagipar mellett belendült a vegyipar és fenyő illatú illatosítókkal, illóolajokkal kiküszöbölte a fenyőillat iránt érzett hiányt is.
Sokáig igyekeztem megteremteni az illúziót, hogy szeretem a karácsonyt és képes vagyok civilizált emberként élni az év utolsó heteit. Ez volt életemben a karácsony tézise.
Aztán az év utolsó heteit oly annyira előre nyújtották, hogy az augusztus végétől kezdve kihelyezésre kerülő mikulások, karácsonyi díszek (és a sor hosszan folytatható, de most ettől eltekintek) látványa megszülte bennem a karácsony antitézisét. Ez nagyjából a karácsony előtti ünnepre, a niceai zsinat döntését megelőző ünnepre, a Fény ünnepére fókuszált. Hiszen december 21-én, az év legrövidebb nappala után meghal a Fény, és kezdetét veszi az év leghosszabb éjszakája. Majd visszatér a Fény, megszületik, s magával hozza a természet megújulását is.
Aztán valahogy már ez sem tudott lázba hozni. December közepétől egyre több elgyötört arcot láttam magam előtt, kimondva vagy kimondatlanul a karácsony miatti stressztől, az ünnepi asztalra kerülő finomságok alapvalóinak beszerzésétől, az ajándékokig, a rokonlátogatás logisztikai kérdéseinek nehézsége mind gyűrte a ráncokat a homlokokon.
Hosszú évek óta nincs televízióm, de sejtem, hogy a média a szokásos jóindulatúnak nem épp nevezhető módon mindezt végigasszisztálta, serkentette és tovább erősítette. Sejtem, hogy idén sem múlt el karácsony Kevin, a karácsonyi vásárokon leselkedő zsebtolvajokra figyelmeztetés, a különböző ünnepi fogások árainak és káros hatásainak felsorolása nélkül. Mindeközben mégis képes azt az elvárást ültetni a fejekbe, hogy karácsonykor az embernek boldognak kell lennie. Így polkorrekt.
Így hát legutoljára a karácsony téziséből és fény ünnep antitéziséből megszületett bennem az a szintézis, hogy most elmarad nálam a karácsony, helyette jól megérdemelt szabadságomként fogtam fel az ünnepeket. Azt nem mondanám, hogy jó volt, de azt sem, hogy rossz. Egész egyszerűen csak elmúltak.
Szokásunktól eltérően ezért is nem leptük meg Kedves Olvasóinkat karácsonyi írással. Szerkesztőségünkben az a nézet uralkodott, hogy esetleges negatív megjegyzéseinkkel ne csorbítsuk senki örömét. Mi most hallgatásunkkal emeltük az ünnep fényét. Aztán úgy döntöttünk, mégis megírjuk e karácsonyhoz köthető tapasztalásaink egy részét, nehogy Kedves Olvasóink azon aggódjanak, hogy belefulladtunk a cukormázba.
Év elején ismét munkába menet figyeltem újra az arcokat. A ráncok kevesebbek lettek a homlokokon, és kimondatlanul is mindenkin az a megkönnyebbülés tükröződött, hogy „végre vége”. Kisimult és az ünnep hátramaradt áhítatától boldog arcot egyet sem láttam. Ma vízkereszt van, bontják a városban az ünnepi kivilágításokat, már kerülgettem az utcákon a kitett fenyőfákat.
Nincs mit szépíteni. Az ünnepek kiüresedtek. A karácsony szakrális jelentősége minimálisra csökkent, a szeretet- és családünnep jellege szintén. A fogyasztás maradt meg egyedül, az pedig kevés, képtelen betölteni azt az űrt, amit a lelki tartalmak elvesztése okozott az emberekben.
Azt hiszem, az a baj, hogy „A karácsony kötelező boldogság terror.” mondatból minden elem megvan ezen az ünnepen. Egyet kivéve.
A boldogságot. Így hát személy szerint a következő karácsonyt ennek jegyében szeretném eltölteni.
(K. G.)