Ahogy már korábban is írtam, a nagyszülőkkel együtt élünk és ennek minden előnyét élvezik is a Kishercegek, hiszen az Öregkirály mást sem csinál, csak játszik velük, sétál, olvas nekik, hatalmas építkezéseket folytatnak. Pontosabban tették ezt az előző év végéig, mikor is kiderült, hogy Papának kórházba kell menni és bizony mai napig nem sikerült teljesen meggyógyulnia. Ez együtt jár azzal, hogy a nagy építkezéseket már csak a fotelből irányítja és az, hogy felmászunk az ölébe és ő tart, cipel minket, mára a múlté.
A két kis Hercegnek pedig első születésnapjuktól kezdve ehhez kellett hozzászokni, ami nem megy olyan egyszerűen, így én lettem az első számú kiszemelt az Öregkirály helyettesítésére. Nagyon megtisztelő feladat, de néha erőt próbáló és ezt szerintem minden ikres anyuka tudja, főleg azok, akiknek egyáltalán nincs otthon senki más. Csodálom is őket ezért! Másrészt viszont megtanulják azt, hogy nem mindenki tud az ő kedvük szerint ugrabugrálni, hajolgatni, összeszedni a játékaikat, amiket így nekik kell szépen visszatenni a helyükre. Ebből adódóan az, hogy most az Öregkirály kicsit visszavonulót fújt, megtanulják ezeket a feladatokat és azt is, amivel azok a gyerekek nem feltétlenül találkoznak napi szinten, akik idős és beteg embereket csak ritkán vagy a távolban látnak. Számukra, ahogyan anno hosszú évekkel ezelőtt nekem is az volt, természetes lesz, hogy az Öregkirály a fotelben ülve mesél, hogy a lábához ülve lehet tátott szájjal hallgatni a történeteket – és nem feltétlenül csak az írott meséket, hanem bármit, ami eszébe jut. Megtanulják, hogy majd előbb-utóbb segíteni kell neki és már nem Ő fogja a kezüket és vezeti őket, hanem majd ők lesznek azok, akikre Ő támaszkodhat.
Ma világunkban elszoktunk attól, hogy együtt éljünk idős és sokszor betegeskedő szüleinkkel. Nem természetes mindenki számára, hogy a nagyszülők nem csak arra vannak, hogy egy hosszú hétvégére vagy esetleg egy mozi, színház erejéig vigyázzanak a gyerekekre. Az, ami még a 20. század első felében teljesen nyilvánvaló volt és a gyerekek számára is a mindennapok része, hogy idős emberek élnek a közvetlen közelükben, mára már nem olyan általános, sőt inkább ritkának mondhatnám. Pedig akkor, amikor az elfogadásról, inklúzióról beszélünk és ezt az iskolára bízzuk, akkor elgondolkodhatnánk azon is, vajon mennyire természetes az, hogy gyermekeink azt is megtanulják elfogadni, mit jelent az öregség. Azt, hogy nem mindenki tud úgy játszani velük, ahogy ők szeretnék, és bizony lehet, pont az ő gyermeki segítségükre lesz szükségük – nem feltétlenül csak az idősekre gondolva, hanem bárkire, aki nem olyan, mint ők. Megtanítjuk elfogadni a másságot a gyermekeinknek? Hiszem, hogy azok, akik így nőnek fel, teljesen másképp viszonyulnak bárkihez is, akiről azt látják, szüksége van segítségre, vagy csak nem tud úgy szaladni, játszani, beszélni, bármit tenni, mint ahogy ők tudnak.
Másrészt pedig látom, mekkora erőt adnak az Öregkirálynak ahhoz, hogy ne a fotelbe süppedve sajnálja magát, hogy milyen beteg és mennyire fáj minden porcikája, hanem erőt vesz magán és nekiáll sétálni velük, irányítja a játékot, hisz tudja, nekik és mindannyiunknak szükségünk van rá.
Rószegh Lili