Bármily meglepő is legyen, a nők nagy része – legalábbis azok, akiket én ismerek – szeretik azt, ha virágot kapnak és nem feltétlenül cserepest, mondván az tovább él… A vázában egy darabig még gyönyörűen festő virágok is továbbélhetnek, ha lesznek olyan szerencsések, hogy az, aki kapta őket valamikor, fogja és lepréseli őket, mert jelentenek számára valamit.

Szeretjük a kicsi, épphogy látható virágocskákat és azt is, amelyik egy fokkal nagyobb, tehát szemüveg nélkül is látható. Azt is, ami az év első kibújó bimbóit hozza magával, de szeretjük a kertészetekben nevelkedett gyönyörű, néha kissé szúrósabb rózsákat is. Hiába mondják a harcos természetvédők és még sokan mások, hogy a virág ott szép, ahol nő és nem kell leszedni, hogy pár nap múlva elhervadjon egy vázában. Attól a női nem nagy része, a királylányságukat nyíltan vállalók pedig biztosan nagy örömmel fogadják azokat a lovagokat, akik ha csak egy szál virággal vagy egy picinyke általuk a kertben szedett csokorral állnak az ajtóban. Sőt, az még kedvesebb lehet, hisz nem csak berohant valami boltba és rábökött az első színes dologra, amit szemben talált az ajtóval.

Ebből adódóan kedves Olvasóink közül azok, akik a páncélos lovagok kategóriájába tartoznak, ne feledkezzenek meg arról, hogy néha-néha, lehet gyakrabban is, megálljanak és kezükbe vegyenek valamilyen gyönyörű színes virágot és életük királylányai csillogó szemekkel fogják megköszönni még a legkisebb virágot is.

Rószegh Lili