Csocsoszan (299)
Alkategóriák
Megint útnak indulunk. Ahogy a kedves Olvasók látják, lassan úgy néz ki, utazó nagykövetnek mentem, de végre van egy olyan időszak az életemben évek után, amikor megtehetem. Viszont 40 fok van… Ne gondolja senki, hogy most panaszkodni kezdek, mert ilyen meleg van és az ember lassan úgy érzi, mintha párologtatóvá válna. Szó sincs erről! Sokakkal ellentétben én egész jól bírom a meleget és azért hozzátenném, hogy télen meg állandóan azon jajgatunk, hogy hideg van… mikor legyen meleg, ha nem a nyár közepén! Ha most esne az eső és hideg lenne, annak sem örülnénk.
Viszont egy valami tényleg elég nehéz ilyenkor. A tűzhely mellett állni és főzőcskézni valamit, esetleg valami rágcsafélét csinálni a strandra… nos ezt a részét én sem kedvelem annyira, bár sütni-főzni kimondottan szeretek. Semmilyen hivatásos babérra nem török és gasztroblogger sem leszek, mint ahogy ez az utóbbi időben olyan divatos foglalkozássá vált, viszont szokásomhoz híven megosztom azokat a dolgokat, amiket a kis konyhámban alkotok.
Amint múltkori kekszes írásomban említettem, mostanában kirándulgattam. Úgy éreztem, ennyit most igazán megérdemlek magamtól, és ha még a Hercegünk is csatlakozik, ugyan nem fehér lovon, de néhány lóerőn, akkor még fantasztikusabb lesz az élmény. Szokásomhoz híven meglátogattuk a barátokat Bajorországban, akikkel kisebb kirándulásokat tettünk a környéken, így jutottunk el Scheideggbe egy lombkoronaparkba.
Bevallom, már a gondolattól is féltem, vajon mi várhat ott rám, hiszen gyermekkorom óta tériszonnyal küszködöm és köztudott, hogy a lombkorona már pedig magasan van és így a bajor Alpokban található fenyőerdő sem lesz valószínűleg hozzám méretezve. A kíváncsiság azonban nagy úr és előbb-utóbb legyőzi azt a kis hangot belül, hogy a dolog eléggé ijesztőnek hangzik. Mikor pedig odaértünk már nem csak annak hangzott, hanem a látvány is elég felemelő volt. Az emelkedés pedig szép lassan kezdődött, ugyanis nem a könnyebbik, liftes utat hanem a lépcsőset választottuk. Ez azért is volt egy idő után rémisztő, mivel a lépcsők alatt ugye csak a levegő volt és el kellett érni a lombkoronát.
Mostanában sokat utaztam, így visszatérve nekiállhatok mindent szép lassan megírni. Az élményeket azonban nem azzal kezdeném, hogy merre jártam, hanem inkább valami olyannal, amire mindenki vágyik utazás közben. Egy kis nassolnivaló édesség… igen ám, de ha az ember utazik, akkor előtte nem sok ideje akad, és azért nem feltétlenül kell a boltba elrohanni azért, hogy bedobjunk valamit a táskába és mosolyt csaljunk vele azok arcára, akiket mellénk sodort az élet.
Még tavasszal akadtam egy olasz sütemény, bár inkább keksznek nevezném, receptjére, amit szerintem azért többen ismernek, így nem feltétlenül lesz nagy újdonság, de azóta ezt elég rendszeresen sütnöm kell. A főkóstolóm ugyanis nagyon megkedvelte és ha „álmaink Hercege” valamit megszeret, azt általában meg is csináljuk.
A sütemény maga a cantuccini és nem kell sok hozzávaló, mégis nagyon finom és elvileg – ez nálunk általában nem működik – tartós édességünk lesz, ami utazáskor igen jól tud jönni.
Anyák napja van. Számomra mindig különösen fontos volt ez a nap és a mai napig ha tehetem, Édesanyámmal töltöm. Most már hosszú évek óta csak vele, hiszen drága nagymamám már rég nincs velünk. Emlékszem, kisgyermekként rohantam ki reggel az udvarra leszedni az összes virágot, amit csak találok, hogy két hatalmas csokorral érkezzem meg a konyhába.
Természetesen ők ketten tudták, hogy „titokban” próbálok kilopakodni az udvarba és azt is, hogy azok a virágok, amelyek nyíltak, mind áldozataim lesznek, és addig szedem őket, amíg egyet is találok a minél szebbnek készülő csokraimhoz.
Minap írtam pár medvehagymás ötletet és írtam a növénykéről is, főleg azért, nehogy valaki nagy lelkesedésében nekiindulva összekeverje mással és persze a szokásos példát hoztam a gyöngyvirággal. No de akad egy igazi szakértőm, aki menten felhívta a figyelmemet néhány alapvető dologra, ami először eszembe sem jutott, pedig azért én is úgy nőttem fel, hogy nőtt a kertben mindenféle, így nagyanyám kedvenc virágából, a gyöngyvirágból is akad elég sok.
Ahogy ezt eszembe juttatta, már rá is jöttem – igaz, sok helyen olvassuk, hogy ne keverjük össze, de mégis hogy is keverhetnénk, hisz alapvető dolgokban különböznek.
Trükkös dolog mostanában az időjárás. Karácsonykor virágok nyílnak, március végén pedig még mindig nagykabátunk ölébe burkolózunk.
Azonban az idő halad, és a kezdő kertész kénytelen a naptárnak, és nem az időjárásnak megfelelően tevékenykedni a kertjében. Így hát pár héttel ezelőtt kalandos vállalkozásba kezdtem, amit hivatalosan rózsametszésnek hívnak, de inkább az "Életünket és vérünket!" felkiáltás illene hozzá.
Nálam a dolgok szinte sosem olyanok, mint bárki másnál, ezért ha azt mondom, hogy rózsabokor, akkor 2,5 méter magas, elvadult teremtményre kell gondolni, amiket az előző lakó elhanyagolt, ők pedig a napfénynek és a tápanyagokban gazdag talajnak hála monumentálisra növekedtek.
Egyre több medvehagyma található a hűtőmben egy ideje, amit egyáltalán nem bánok, hiszen egy nagyon érdekes és értékes növényről van szó, arról nem is beszélve, mennyire finom dolgok is készíthetők belőle. Persze vannak, akik annyira nem kedvelik, de most inkább azoknak adnék pár ötletet, akik kipróbálnák, mivel akik szeretik, azok már minden bizonnyal tüsténkedtek annyit a konyhában, hogy kitaláljanak néhány dolgot.
Minden tavasszal bekövetkezik és őszintén szólva minden évben megvisel, de valószínűleg nem csak engem… hogy miről is van szó? Természetesen az órák ide-oda pörgetéséről. Szerintem nincs ember ebben az időzónában és azokban az országokban, ahol átállítjuk az órát, aki ezt szeretné. Még ha el is akarják velünk hitetni a szakemberek, hogy ennek értelme van, minden bizonnyal ilyenkor reggel ők sem úgy ébrednek, mennyire várták ezt a napot. Helyesebben: vasárnap még mindenki úgy van vele – kivéve azok, akiknek ilyenkor is dolgozniuk kell, mert még akadnak ilyen emberek –, hogy ezen a napon még alszunk egy kicsit, nem bánt senkit, ha nem kelünk fel „időben”. Bár ez mit is jelent pontosan? Időben felkelni… de az erről való filozofálgatást meghagyjuk máskorra, térjünk vissza a mi kis óránkhoz.
Újra csicseregnek a madarak, az utóbbi két-három napot nem számítva azért már a nap is kezdett olyan lenni, mint tavasszal szokás és mi sem jelzi ezt jobban, mint a virágok. Lassan újra tele lesz az udvar virágokkal, az első kis ibolyák már ott virítanak, de nemcsak az udvar, hanem az erdők, mezők, az árokpart, a városi parkok, minden szépen színesedik.
Az ilyen álmodozó királylányok pedig mindig elképzelik, hogy egyszer csak ott terem az ő lovagjuk, hercegük, királyfi, bármilyen nemesi jellemvonásokkal rendelkező modernkori páncélos és nemcsak ott áll, hanem netán tartogat is a kezében valamit. Nem csokoládét, de nem is a korábban kapott süteményes dobozt. Valami olyat, amit lassan elfelejt a férfitársadalom, tisztelet természetesen a kivételnek és szerencsémre az egyik kivétel egy ideje úgy véli, talán én leszek a szerencsés királylány az életében, akit meglephet azzal, amit az akármilyen korú királylányok bármikor csillogó szemekkel fogadnak: a virág.
"Ha nem ismered a fákat, eltévedsz az erdőben, de ha nem ismered a meséket, eltévedsz az életben."
Erdő. Fák, bokrok, virágok. Életünk szerves részei és nem csak azon szerencséseké, akik ott tölthetik mindennapjaikat munkájukból vagy bármi másból adódóan. Az erdő létfontosságú számunkra, de én most nem azokat az indokokat sorolnám fel, melyeket lassan minden felbukkanó médium harsog felénk. Persze, fontosak azok is, hisz mi lenne Földünkkel a hatalmas erdők, gyönyörű fák nélkül.
Az erdők fontos szerepet töltenek be az emberiség kultúrtörténetében is. Megannyi isten, kik alkotói, védelmezői, lakói az erdőknek. Gondoljunk csak a görög-római mitológiára, ahol Pán, Artemisz, Apollón, a Nimfák mind az erdőhöz kötődtek. A Heszperiszek kertjében állt az aranyalmát termő fa és Daphné, a nimfa, Apollón szerelme elől menekülve változott babérfává. De nem kell nekünk a görög-római mitológiánál maradni, hisz a Bibliát kézbe véve azt olvashatjuk benne, hogy az első emberpár, Ádám és Éva egy gyönyörű kertben, a Paradicsomban, ha úgy vesszük, egy erdőben élt, amelynek nem minden fája lett volna számukra elérhető, a történet végkifejletét ismerve azonban ezt nem nagyon sikerült betartaniuk.
A felséges fűz, a "Tündérek fája" a kép baloldalán látható
Még...
Régen, évszázadokkal ezelőtt a fiatalemberek vándorútra keltek. Mindenki más okból: ki tanulni vágyott egy messzi universitas falai között, voltak, akik csak a kalandot keresték és sorra járták a várakat egyik lovagi tornáról a másikra, míg mások épp egy műremek elkészítése miatt indultak útnak, hogy hazatérve a város legjobb szabói, asztalosai, kőművesei, esetleg szakácsai legyenek. Ki-ki a saját céljainak megvalósítására.
Királyfik, lovagok, csuhás barátok és mesterlegények rótták az utakat, élték át kalandjaikat, melyeket hazatérve, megállapodva, életük végső szakaszában mesélhettek unokáiknak saját vérmérsékletüknek megfelelően kiszínezve. Keresték önmagukat és talán a legtöbben meg is találták.
Akármerre nézek, mindenhol ugráló szívek és lassan a retinámat kiégető piros és rózsaszín mindenféle árnyalata vakítja el a gondolataim is. Igen, elérkezett a Valentin-nap őrülete. Szegény Szent Bálint is eszembe jut, a lassan húsz éve tartó egyre fokozódó ajándékozási mánia, ami a mi generációnkat (szörnyű még leírni is, kb. mintha 100 évesek lennénk, pedig nem), szóval azokat, akik még nem ebben nőttek fel, még lehet, annyira nem érinti meg.
Avagy maradjon otthon az, aki influenzás!
Pár nappal ezelőtt ledöntött lábamról az influenza, amit szó szerint kell érteni. Magas láz, hidegrázás, fejfájás, fokozott undor a folyadék látványától is, amit pedig innunk kell ilyenkor, nehogy kiszáradjunk.
Végiggondolva, vajon hol is szerezhettem be ezt az életemből egy cseppet sem hiányzó nyavalyát, hamar beugrott a kép, amint a postán, a boltban, az utcán csapzott emberek hamuszínű arccal méreteseket tüsszögve szórják világgá a cseppfertőzésüket.
Sosem értettem, hogy ők miért ennyire antiszociálisak, és miért akarnak másokat is megbüntetni. Azt sem tudtam soha felfogni, hogy ők miért hiszik el magukról, hogy elpusztíthatatlanok, és a szövődményeknek teljesen ellenállóak. Az, hogy munkájuk van és pótolhatatlanok? Bevallom, ezt a gondolatot elhessegetem, mert tartósan magas lázzal nincs ember, aki képes lenne megfelelő minőségű munkát végezni. Arról meg még nem is beszéltünk, hogy olyanok, mint a bowling golyó: egy jó célzással letarolják az egész környezetüket.
Avagy mihez is hűséges a macska: a házhoz, vagy az emberhez?
Sokáig nem volt macskám, mivel a macskatartás rendkívül túldimenzionált elfoglaltságnak tűnt mások szájából. Rengeteg szlogent hallottam, onnan kezdve, hogy a macska szeretetéért meg kell dolgozni, egészen odáig, hogy a cicák a világ legegoistább lényei.
Aztán úgy hozta az élet, hogy nekem is lett két macskám, igazából azért, hogy szórakoztassák a kutyámat, aki távollétemben végig a kapunál nyüszített. Az összeszoktatás megtörtént, s a két apró, tenyeremben elférő pamutgombolyagból viharos gyorsasággal félfelnőtt macskák lettek, akik az immár társaságban megnyugodott kutya hátán békésen elszieztáznak.
Eleinte a pincében laktak, és tevékenykedésüket elnézve egy életre megfogadtam, hogy nekem a házon belül biztos, hogy nem lesz soha macskám. Minden mozdítható, ráugorható tárgy a földön fekve kötött ki, és nagyon nem olyan állapotban, mint amilyennek én szerettem volna látni. Aki figyeli a macskák játékát, az biztosan egyetért azzal, hogy a macskák született gyilkosok és nem mondtak le ragadozói mivoltukról. A játékelemek nagy része könnyen felismerhető, amikor látjuk őket vadászni és játszani az áldozattal.