Amikor pedig hasonló helyzetbe kerülök, a gyakorlatban én is éppen úgy viselkedem, mint Bilbó. Az ember nehezen hagyja el az otthonát, télen fűteni kell, tavasszal veteményezni, nyáron locsolni a virágokat. Őszre már kevesebb kifogás marad, ilyenkor megemelem magam a fotelből és útnak indulok Magyarország valamelyik pontjára.

 

 

Főként vonattal közlekedem, és rég elmúlt az a világ, amikor az útitársak beszélgetéssel töltötték el az utazás idejét. Digitális világunkban egyre több a füldugó, a tablet-mobil-laptop kijelzőjét meredten bámuló utas. Ami engem illet, én általában klasszikus utazós-kalandos történeteket olvasok ráhangolódásként. A világunk összeszűkült, de a tudat tágítható, sőt tágítandó is, így miközben a vonat átszeli Magyarország egyes tájait, én kalandokat teszek Lilliputtól a mesés Keletig.

Indulás előtt mindig alaposan megnézem az otthonomat, megelőzve honvágyamat, mélyen magamba akarom szívni otthonom minden illatát, színét, hangulatát, apró kis elemét, hogy legyen miből táplálkoznom ott, idegen földön. Ráadásul sosem tudhatjuk, hogy az utazás meddig fog tartani, mikor érünk egy-egy kaland végére.

És azt hiszem, van itt még valami, ami miatt rögzíteni akarom otthonom minden rezdülését, és azt hiszem, éppen ez az oka annak is, amiért nehéz elhagyni azt a bizonyos fotelt. Minden kaland végére megváltozunk. Fejlődünk, emelkedünk. Változunk. És ettől félünk valójában, hogy a kaland közben megváltozunk és nem tudhatjuk biztosan, miként fogadják ezt a változást az otthon maradtak, mindazok, akik nélkül átéltük az élményeinket. Mégis azt gondolom, hogy vállalnunk kell  a változásunkból eredő minden következményt, hiszen kalandjaink során szerzett tapasztalásaink, élményeink - még a kevésbé pozitívabbak is -  a kiteljesedés felé vezetnek minket.