Petra szokásos vérmérsékletével és egy jókora hólapáttal száguldott be hozzám, és a havas táját nézve hamar megszületett esti programunk: mi biz' hóembert fogunk építeni. Bevallom, gondolkodnunk kellett, miként is kell nekikezdeni e nemes feladatnak. A hó nem tapadt, legalábbis önmagától nem akart, így hát erőnek erejével tapasztottuk össze készülő hóemberünk alkotórészeit. Először hóasszonyt szerettünk volna, de eme utópiáról viszonlyag hamar lemondtunk, s megszületett a se nem nő, se nem férfi lényünk, amolyan hóandrogünként meredezve a Tisza menti tájban. Kapott fejére egy széttört vedret, hátára kendőként egy már semmire sem jó nadrágot, szemként széndarabokat, orrát hetyke sárgarépa alkotta, száját pedig a kukorica virág egy száradt levele. Utóbbiról csak másnap, fényes nappal derült ki, hogy lefelé konyul s kissé zord külsőt kölcsönöz lényünknek, aki egyébként a "Sanyi" nevet kapta Petrától. Kezeit hatalmas szögekből alkottuk meg, mivel nem tartottuk őt elég masszívnak ahhoz, hogy testébe két botot nyomjunk.

Elégedetten, a mozgástól kipirosodva és a nevetéstől fájó arcizmokkal vettük szemügyre művünket. Elégedettek voltunk és csurom vizesen, de mégis megkönnyebbülten tértünk nyugovóra: azért mégiscsak tudunk hólényt építeni.

Másnap reggel felnéztem a Facebookra, gyönyörűbbnél gyönyörűségesebb, mesterien megkomponált hóemberek - mit emberek? HÓCSALÁDOK- lepték el a kijelzőmet. Bevallom, kicsit sutának láttam ezek után a mi Sanyinkat, s csak ekkor vettem észre, hogy a félsötétben valóban marcona külsőt kölcsönöztünk szegénykének.

Így állunk az Úr színe előtt. Most már nagyon várom a tavaszt, hogy Sanyi visszaadja testét a természet körforgásába, mi pedig tavaszi mókát ötöljünk ki Petrával, mert a hóval csak a tél és hóemberünk múlik el, nem pedig a barátságunk.