Vasárnapi húsleves újratöltve

Kategória: Lelkünk 2017. február 14., kedd 08:48


Biztosan gondolják a kedves Olvasók, hogy teljesen rákattanva a témára egy újabb gőzölgő gyöngyszemet osztok meg és idilli vasárnapokat, de nem így van. Egy teljesen más szempont az, ami a héten szinte a lelkembe fúródott és nem tudok tőle szabadulni.
A történet ott kezdődik, hogy az én Hercegem/Királyfim (bármelyik kifejezés tökéletesen illi rá) egy régi ismerőse felbukkant, hogy találkoznánk-e vele és élete új párjával. Azt hozzátenném a történethez, hogy azért nem láttuk már két éve, mert idézem: „nem tudok boldog embereket látni”. Mi elfogadtuk és meg is lepődtünk, hogy novemberben még ez előbbi gondolat vezérelte, de örültünk annak, hogy újból képes elfogadni mások éppenséggel boldognak tűnő állapotát, bár ha ez az alap az emberekhez való viszonyunkban, akkor már régen rossz, de ez csak az én meglátásom. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de vártuk a találkozót és inkább az motivált, vajon ki lehet az, aki ilyen mértékű változást hozott az életébe.


Az új ismerős tényleg nagyon kedves, aranyos és közvetlen beszélgetőpartnernek bizonyult, ráadásul kiderült, hogy bölcsész, így azért legalább közös pontról indítottunk. Azonban a beszélgetés egy pontján, mikor a hétvégi időtöltésre került a sor és mi teljesen ártatlanul mondtuk, hogy haza szoktunk menni szüleinkhez és velük töltjük az időt, láttam a meglepett arcot, viszont ahogy a beszélgetés haladt már új témák kerültek elő és én elhessegettem a gondolatot. De az visszatért egy hirtelen mondattal, ráadásul a régi ismerős szájából, mondván ők nem tartoznak azokhoz a fiatalokhoz, aki vasárnap rohannak haza anyuci húsleveséhez és belesüppednek a kényelembe, ők bizony próbálnak valami ételhez jutni, csak az a baj, hogy a lángosozó vasárnap nincs nyitva. Megjegyeztem finoman, hogy valószínűleg a lángoskészítők is otthon vannak a családjukkal és vasárnap délben épp gőzölgő húslevest esznek, de inkább hagytam a témát.

 

CS FB 2017.02.14

Viszont a beszélgetés további szakaszában nem bírtam kiverni fejemből a gondolatot. Rossz ember lennék azért, mert a hétvégéket, vagy ha nem is az egészet, de a vasárnapot idősödő szüleimmel töltöm, helyesebben szólva töltjük? Miért baj az, hogy bár bőven harminc felett járunk, de mi ezt fontosnak tartjuk és látom a lassan nyolcvanas édesapám szemében, mennyire örül és fontos neki az, hogy ott vagyunk velük, mivel még testvéreink is meg szoktak jelenni hétvégente és ők sem tartják ezt problémának. Természetesen, ha valamilyen programunk van, kirándulunk, hasonlók, nem megyünk haza, de ha nincs semmi, miért is ne segítsek megfőzni azt a gőzölgő húslevest, beszélgessek szüleimmel, velük legyek. Ha azt nézem, mennyi idősek, bár remélem, még nagyon sokáig velünk lesznek, de van egy sanda gyanúm, hogy életem végéig nem fog ez az időszak tartani.


Tudom, hogy sokak számára az a szabadság, hogy már nem kell hazamenni, de szerintem éppen az a szabadság lényege, hogy el tudom dönteni, számomra mi a fontos. Azt is tudom, hogy sokaknak nem adatott olyan család, mint amilyen nekem van, de pontosan ezért is jövök ilyen gyakran, hogy a jelenlétemmel is megköszönjem azt, még velem vannak, még hazajöhetek, még ehetek édesanyám húsleveséből. Leülhetek velük ebéd után és beszélgethetünk. Kérdezhetek bármit, ők válaszolni fognak, mesélnek gyermekkorukról, nézegethetem velük a régi fényképeket. Átadják mindazt a tudást, amivel rendelkeznek. Ha ez baj, akkor úgy érzem, baj van azzal a társadalommal, ahol ez már nem érték. De csak remélni tudom, nem mindenki gondolkodik úgy, hogy ez nem normális. Mi pedig vasárnap újból nekilátunk és megfőzzük édesanyámmal a vasárnapi húslevest.


Rószegh Lili

Utoljára frissítve: 2017. február 14., kedd 12:00
2017. október 17. Kedd
Hedvig, Hédi

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód