A szavak zsarnokságáról
avagy szerkesztői levél a Föld napja alkalmából

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt 3-4 hónapban, hogy miért nem került fel több írás a weblapunkra. Válaszolhatnék hivatkozással mindenféle egyéb tevékenységünkre és elfoglaltságunkra, azonban saját nevemben azt kell mondanom, hogy már fojtogatott a szavak zsarnoksága.

Az elmúlt években mindenki írt, gyakran még az is, akinek a magyar helyesírással alapvető gondjai vannak, azonban a virtuális térben a blogok, kommentek lehetőségeit felhasználva szabadon és kontroll nélkül jutatta kifejezésre véleményét. Egy picit magányosan kavarogtam már a szavak sűrűjében, egyre komolyabb energiát igényelt az, hogy az ocsú között búzára akadjak. Néha találtam, de be kell vallanom, azt is inkább könyvek társaságában.

Ezúttal egy könnyű, gyors és olcsó sós finomságot ajánlunk. Kiváló akár vendégváráshoz, akár tartalmas leveshez második fogásként, ámbár tapasztalatunk szerint utazáshoz is tökéletes társ.

Biztosan gondolják a kedves Olvasók, hogy teljesen rákattanva a témára egy újabb gőzölgő gyöngyszemet osztok meg és idilli vasárnapokat, de nem így van. Egy teljesen más szempont az, ami a héten szinte a lelkembe fúródott és nem tudok tőle szabadulni.
A történet ott kezdődik, hogy az én Hercegem/Királyfim (bármelyik kifejezés tökéletesen illi rá) egy régi ismerőse felbukkant, hogy találkoznánk-e vele és élete új párjával. Azt hozzátenném a történethez, hogy azért nem láttuk már két éve, mert idézem: „nem tudok boldog embereket látni”. Mi elfogadtuk és meg is lepődtünk, hogy novemberben még ez előbbi gondolat vezérelte, de örültünk annak, hogy újból képes elfogadni mások éppenséggel boldognak tűnő állapotát, bár ha ez az alap az emberekhez való viszonyunkban, akkor már régen rossz, de ez csak az én meglátásom. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de vártuk a találkozót és inkább az motivált, vajon ki lehet az, aki ilyen mértékű változást hozott az életébe.

Tanár, tanító, pedagógus. Kifejezések, melyeket naponta használunk, de igazán nem is biztos, hogy pontos fogalmunk van arról, mit is jelentenek. Helyesebben szólva természetesen tudjuk, ki hol tanít, milyen iskolatípusban. Remélhetőleg tényleg tudjuk és meg is tudjuk különböztetni őket – amit pedig nyomatékosan szeretnék kihangsúlyozni, egyik sem különb a másiknál, hisz mind a tanítónak, mind a tanárnak kiemelkedően fontos szerepe van az oktatásban és egyik sem létezhet a másik nélkül! Másik oldalon pedig tudjuk, kik ők, hiszen mindegyikünknek van az emlékezetében valaki, akit az igazi, nagybetűs Tanítónak/Tanárnak tartunk, az ő életük, munkásságuk lebeg a szemünk előtt, amikor meghalljuk ezeket a szavakat.

Egyre többször érzem azt, hogy a világ kezd ismét normális lenni. Na persze ez nem akkor merül fel bennem, amikor a nagyvilág eseményeiről beszámoló tudósításokat olvasok, hanem amikor csak úgy figyelek és hallgatok, s kiderül, hogy történt némi átrendeződés a "hagyományos" értékek felé. Egyre többen kötögetnek (amiből a média meditációs divatot varázsolt, de tegye csak! Népszerűsítse inkább a kötést és a meditációt, mint az aberráció számos formáját, amit a televízióban és az újságokban találhatunk.), befőznek, határolódnak el a "selfi"-zéstől, kapcsolják ki a televíziókat. S mintha az időjárás is kezdene visszatalálni önmagához, kemény fagyok vannak és nagy hó, amit csak a média lát el "extrém" jelzővel, tapasztalatom szerint ugyanis az emberek letudják a "Végül is tél van!" mondattal egy laza vállvonogatás keretében.

Egy hóeséssel tarkított, önmagunk kiásását igénylő péntek este hívott fel Petra barátnőm, hogy itthon vagyok-e. Persze, hát hol is lenne az ember a 20 centis hóban, ha nem otthon. Mert tapasztalatom szerint ilyenkor tényleg csak az indul el, akinek nagyon muszáj, s szerencsére életem végre olyan periódusba érkezett, amikor én dönthetem el, hogy mi a nagyon muszáj.

A vasárnapi húsleves

Mindenki ismeri, ugye? Mindegy, milyen husiból készítjük, de legyen valószerűtlenül gyöngyöző, csodás aranysárga színű és forró. A benne lévő zöldségek csábítsák arra még azokat is, akik nem szeretik, hogy mindenképp megkóstolják és a főtt húsnak is megvan a maga helye. Ez szerintem minden magyar család asztalára kerül, és ha nem is minden vasárnap, de a húslevesnek saját rituáléja van. Először is, ahol még van és tud főzni, ott a nagymama levesénél jobb nem lehet, az édesanyáé talán majd az övét követheti. Ahol pedig leánygyermek akad és még főzni is szeret, egy nagy fordulópont konyhai tudományának bizonyítása során, ha húslevest kezd főzni, de ne várja, hogy mindenki ujjongó örömmel fogja elfogyasztani, hisz „a Mamáé sokkal jobb”. Ezt persze mindenki tudja, de azt általában elfelejtjük, hogy a Mama is elkezdte főzni azt a húslevest valamikor és minden bizonnyal az annak gyakorlásával eltöltött évtizedek csak javítottak annak ízélményén.

"Várni, csak várni, mindig csak várni…" Ismerik – gondolom – páran ezt a dalt, ami oly emblematikussá vált úgy 30 évvel ezelőtt, ha jól emlékezem. Várni sokféle dologra lehet, személyekre, eseményekre. Vannak, amiket nem várunk annyira, másokra viszont akár éveket, évtizedeket is áldozunk az életünkből.

A pénzhez, mint a szerencse, a jólét forrásához, kapcsolódóan az általános fizetőeszközként történő bevezetése óta eltelt évszázadok során világszerte számos hiedelem kötődik. Különösen aktuálisnak érezhetjük a pénzügyeink rendezését ebben az év végi időszakban, így hát jövőbeli gazdagodásunk érdekében ezúttal pénzhozó hiedelmeket és szokásokat gyűjtöttünk össze:

Nyugodtan állíthatjuk, hogy a szerencse az élet azon kevés jelenségei közé tartozik, amit mindig örömmel fogadunk. Talán csak a színészek nem örülnek a szerencsekívánságoknak. Életünk minden pillanatában jól jön, áthatja mindennapjainkat (pl. amikor visszamegyünk otthon hagyott tárgyainkért, szinte gondolkodás nélkül leülünk), köszönéseinket („van vagy volt szerencsém; legyen máskor is szerencsém”; találkozásnál a kihez van szerencsém?, vagy a „minek köszönhetem a szerencsét?”), kifejezéseinket (a szerencsés emberre mondják, hogy mázlista, ördöge van; sikeres, burokban vagy jó órában született; megfogta az Isten lábát; jól imádkozott; a varjú is neki károg; almát szed a száraz fáról; elkapta a szürke ló farkát; még az ökre is borjadzik; ha szarba markol, az is arannyá válik a kezében; az istennyila is csak mellette csap le).
Sokat foglalkoztunk már a témával, érintettük állatszimbólumokról, növény-szimbólumokról szóló írásainkban, illetve teljes írást szenteltünk a szerencse szimbólumoknak. Azonban Fortuna mindig jöhet, főként év végén és egy új év elején, így hát szilveszterre hangolódva különböző népek szerencsehozó, illetve balszerencsét vonzó hiedelmeiből és szokásaiból válogattunk egy csokorra valót.

Közlekedünk - közlekedjünk

Gyermekkoromban volt egy csodás piros biciklim és nagyon szerettem. Ugyan nem tettünk szüleimmel hatalmas túrákat, én sem mentem messzebb a faluban az utca végénél, de élveztem, ahogy a hajam lobogott a szélben, mikor suhantam piros járgányommal az utcán és drága nagymamám is gyakran emlegette, hogy az elődjével – egy négykerekű sárga csodával – hogy hajtottam bele az árokba, ami tele volt csalánnal. Aztán teltek-múltak az évek és már nem ültem a biciklire, nem is nagyon találtam hozzá társat sem, másik indokom pedig általában az volt, hogy a végeláthatatlan mennyiségű könyvet, egyetemista koromban főleg szakirodalmat nem tudnám a biciklin olvasni, így nem is lett nagyobb járgányom. Szüleim feleslegesnek tartották ezt a fajta beruházást csak azért, hogy a garázsban egy újabb, nem is olyan olcsó porfogó legyen. Egyetemi éveim vége felé és azok után viszont több időt töltöttem Németországban és felfedeztem a csodás bicikli utakat, amiket egy kölcsönkapott bringával be is tudtam járni. Újra felfedeztem magamnak, mennyire is élveztem a közlekedés ezen formáját gyermekkoromban. Hazatérve mindig lelkesen meséltem, milyen jó is volt kint suhanni az utakon és az itthon maradottak döbbenten hallgatták. Egyetlen testvérem a mai napig nem hiszi el, hogy tudok biciklizni… mert ő azt nem látta…