A mai ebéderedményünk egy gyors karalábéleves lett, amit gondoltam, meg is osztok kedves Olvasóinkkal attól az ötlettől vezérelve, amit Édesanyám szokott kérdezni, amikor felhív: Te mit főzöl? Már semmi ötletem sincs, pedig tele a kert… Szóval úgy döntöttem,ha neki néha jó körbekérdezni, ki mit csinál, talán más is tanácstalanul ül, hogy abból a sokféle élelemből, amit otthonra felhalmozott, vajon épp mit készítsen.

Karalábéból készült leveském nagyon hamar elkészül, így sok gond nem akad vele a megpucoláson kívül. Ami kell hozzá és kb. négyen ehetnek is belőle, csak akkor csináljunk még valami mást is, mert hátha akad otthon valaki, akinek egy leves nem lesz elegendő.

Az ősz még gyakran tartogat kirándulásra való időt, a minap ezt kihasználva családommal Máriapócsra utaztunk. Hazánk számtalan kis ékszert rejt, és mi ezek közül most az egyik legismertebb görög katolikus kegyhelyet kerestük fel.

Írtunk már arról a bevett gyakorlatról, amikor egy nő nem találja a helyét a világban, takarítani kezd. Megosztottuk Kedves Olvasóinkkal a takarítás lélekre és testre, külső és belső egyensúlyra gyakorolt pozitív hatásait. S szóltunk már itt a naplóírás hasznáról is, mint terápiás és meditációs eszköz.

Meglepő érzés, amikor e két tevékenység összekapcsolódik az ember életében.

Rég nem írtam, nagyon rég, de majd elmesélem, miért is, most viszont visszatérve, szokásomhoz híven nem csak rövid történeteket és kirándulásokat osztok meg kedves Olvasóinkkal, hanem amit épp a konyhában készítettem. Nos, szerintem mindenki ismeri és mindenkinek van egy egyéni receptje. Édesanyámnak is van, drága nagymamámnak is volt és van, amit én csinálok és ez utóbbi inkább a gyorsaságra hajt, nem mintha a másik kettő olyan sok időt venne igénybe.

Ősz van és a nyár mellett ez az az időszak, amikor a legtöbb gyümölcsöt találhatjuk a kertben – már akinek van kertje, a többiek pedig a piacon vagy bárhol máshol. Nekünk épp rengeteg körte, szilva és barack, meg persze szőlő érik a kertünkben, így mindből szedtem egy kicsit és már készült is a finom leves, ami aztán hidegen az igazi, de mi langyosan is szeretjük és még télen is eszünk, hogyha akad valami befőtt vagy a fagyasztóba eltett gyümölcs, márpedig falun az mindig akad.

Városban sok furcsaságot lát a vidék lánya, ezek jelentős részén (pl. öltözködés, amit egyesek divatnak mernek hívni) már fel sem akad. Valami azért mindig jön, ami vizuális kihívásként örökre a retinájába ég.

Legutóbbi városban töltött napjaim során láttam egy ötven körüli, kifejezetten normálisnak tűnő férfit egy teljesen átlagos, mondjuk ki: házi macskát sétáltatni, macskahámmal. Mások biztosan nem akadnak fel ezen, de én még úgy tudtam és tapasztaltam, hogy a macska ragadozó, aki ugyan házi kedvenc, de szabadságpárti.

A nádor arborétuma

A hétvégi esküvő mellett, pontosabban utána, a vasárnapot egy pihentető kirándulással töltöttük, hisz ha már Alcsútdobozt szemelte ki magának az ifjú pár házasságkötésük színhelyeként, akkor úgy voltunk vele, meg is nézzük, milyen az az arborétum, aminek csak a kápolnáját láthatjuk, mint egyedüli megmaradt épületet a csodás kastélyból. Az esküvő utáni napon így egy pihentető sétát tettünk a hatalmas, 40 hektáros angolkertben.

Pünkösd van, ráadásul ez az ünnep idén egy napra esett június 4. , a nemzeti összetartozás napjával. Mi ennek örömére nemcsak az egyházi ünnepet ültük meg, hanem tartottunk egy kisebb családi összetartó programot is. Mielőtt bárki egy újabb wellness hétvégére gondolna, ki kell ábrándítsam, bár mozgásban volt bőven részünk.

Sokat gondolkodtam azon, mit adhatnék én idén Anyák napjára annak, akitől már olyan sokat kaptam. Gyermekként kirohantam reggel az udvarra és leszedtem minden virágot, amit csak találtam, hogy odaadjam neki és nagymamámnak. Családom idősebb nőtagjairól már egyszer megemlékeztem, így most arra gondoltam, inkább valami olyat osztanék meg kedves Olvasóinkkal, amit tőlem már rég olvashattak, pedig elég sokszor művelem.

Idén egy narancsos túrótortával leptem meg Édesanyám és igen, már elkészült, ráadásként jobban örült neki, mintha a világ legnagyobb virágcsokrával állítottam volna be abba a házba, ahova születésem óta hazatérek. Talán más Édesanyák is így örülnének neki, ráadásul nem is olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik.

Összességében ezt így egy kicsit túlzó címnek érzem, de azért mégsem írhattam azt, hogy „elkezd sportolást imitálni”, vagy éppenséggel „futkározik egy kicsit valahol”, esetleg „nagy biciklisnek mutatja magát”. Inkább mindenből egy kicsit. De hogy mi is a nagy ok, amiért ezt elkezdtem, arra azért van magyarázat. Először is szeretném rögzíteni a kedves Olvasókban, hogy soha életemben nem sportoltam igazán. Ez már általános iskolában elkezdődött, amikor testnevelő tanárom valahogy olyan késztetést érzett magában, hogy a kis eminensnek titulált tanulót a falusi iskolában, akinek a szüleit, nagyszüleit mindenki ismerte. Nagyapám, mint a volt főagronómus elég nagy tiszteletnek örvendett és próbálta kis unokáit egy olyan szellemiségben nevelni szüleimmel együtt, amit édesanyjától látott. A lányok így megpróbálkoztak a balettal (ez nekem nem ment annyira, viszont unokahúgaim jeleskednek ezen a területen), zongorázni tanultunk,németül és franciául, főleg a humán területeken jeleskedtem, szóval ahogy egy volt professzorom mondta, olyan igazi 19. századi nemes kisasszonyoknak kijáró nevelést próbáltak megvalósítani. Ebből adódóan a testnevelés, mint olyan nem igazán tartozott nagy kedvenceim közé, hisz mindig utolsó voltam a sorban, a futásban mindig az utolsók közt értem célba és csak azt hallgattam, hogy na itt legalább látszik, hogy én sem vagyok aztán mindenben kitűnő, ezért szép lassan eluralkodott bennem az érzés, hogy ez nem jó.

Szabó László: A sárember kora I.

Ne kelljen a sajátod, mindig csak a másé!

Amennyiben lenne egyszer valaki, aki késztetést érezne rá, hogy megkérdezze tőlem, mit tennék be bőröndömbe egy távoli, lakatlan szigeten töltendő hosszabb kényszerpihenőre, kész válasszal szolgálnék: egy metszőollót (fantáziámban ugyanis dús növényzetű egzotikus sziget szerepel, nem pedig kopár kőhalmok) és egy rakás könyvet. Utóbbiak között ott lenne Szabó László sorozata, melynek darabszáma csak száműzetésem időpontjában lenne meghatározva, ugyanis a Moneypulációval nyitó trilógia tudomásom szerint immár öt megírt kötetet foglal magába. 2017 elején látott napvilágot a sorozat második része, ami már a címében is rendkívül beszédes „A sárember kora I.” címet viseli.