Tegnap volt Anyák napja és természetesen, ahogy már régebben is írtam, ez nálunk különösen fontos nap, hiszen legtöbbször Édesanyám születésnapja is ekkor van vagy pár nap eltéréssel. Idén sem volt ez másként, csak azzal a különbséggel, hogy immár nekem is két kis Hercegről kell gondoskodni és valahogy majd bekerülni az Anyák napja ünneplésébe úgy, hogy már nemcsak én köszönöm meg, hanem nekem is köszönik majd azt, hogy vagyok. De ez még nem mostanában lesz.

Az idei húsvét újítása volt nálunk a medvehagymás keksz, amiből épphogy kettő maradt végül, mert mire az ember lánya észbe kapott, már meg is ette az egész család az összeset.

Nem tudom, másnál hogy van, de a mi családunk egy idő után szinte belecsömörlik a sok édességbe, ezért mindig kell sütni valami sósat, ami sokkal hamarabb elfogy, mint bármi más. Idén nem valami pogácsa mellett döntöttem, hanem újat szerettem volna alkotni, meglepni a családot. Ez pedig a keksz lett.

Az ember gyereke az utóbbi évtizedekben sokszor olvashatta, hogy a klasszikus zene mennyire jó a gyermekek fejlődésére, Mozart mennyire nyugtató és tesz boldoggá úgy, hogy még a tehenek is több tejet adnak, ha azt hallgatják. Kezdő anyukaként, dagadó büszkeséggel újságoltam, hogy az én kis Hercegeim Mozartot hallgatnak és gospelt, keringőre, meg az Apáca show dalaira alszanak el.

Nagyon sokáig nem olvashattak tőlem semmit kedves Olvasóink és erre elég nagy, sőt ha lehet mondani a legnagyobb indokom adódott, amit a címben is láthatnak. Ha kissé mesebelien szeretném megfogalmazni és hű lenni a Királyi és a Királylány történeteimhez, akkor már érthető a címválasztás. Az elmúlt évben jelent meg még egy-két írás arról, milyen is egy esküvő és hogy a Királylány igent mondott a számára feltett nagy kérdésre, amit a Királyfitól kapott. Ennek pedig vannak „következményei”, ez esetben rögtön kettő is.

Tavaszodott. A kerekerdő lakói már nagyon várták, hogy újból a virágos mezőkön játszhassanak kis barátaikkal, Rozikával és Gittával. Vágyakoztak a napfény után és szerették volna már újra hallani Aranka seregét, ahogy kirajzanak a kaptárból és döngicsélve szállnak virágról virágra. Csak egyikük lett egyre idegesebb és nyugtalanabb, ahogy közeledett a húsvét. Kéknyúl gondterhelten járkált odújában és előtte, helyesebben bármerre is járt, szinte fellegek vonultak fölötte. Barátai nem értették, mi történt a mindig vidám, ugri-bugri nyuszival, akit már ide s tova több száz éve, de minimum emberemlékezet óta ismernek.

Elég rég nem jelentkeztem nemhogy süteménnyel, de még más irománnyal sem. Ennek megvan az oka kedves Olvasóink, de ígérem, hamarosan egy új rovattal jelentkezünk, ami újabb izgalmas és sokszor vicces írást fog tartalmazni. De előtte inkább egy vasárnap délutáni süteményt ajánlanék mindenki figyelmébe, akinek otthon olyan családtagjai vannak, akik mindenképpen igénylik a vasárnapi sütit vagy éppenséggel egyedül van, de azért magának is süthet mindenki és mindjárt jobb kedve fog derülni.

Ez a málnás piskótatorta úgy készült, hogy a szomszéd bácsitól gyönyörű málnákat kaptunk, cserébe a cukkiniért és a kaporért, mert nekünk meg abból van rengeteg és falun, legalábbis nálunk, még adunk egymásnak mindenfélét, ami akad. Így került hozzánk egy tálka gyönyörűen mosolygó málna, amiből a vasárnapi süti lett.

Nálunk mindig különleges az Anyák napja, mert ez nálunk sok esetben tényleg Anya napja, mivel édesanyám május elején született, így legtöbbször születésnapjára esik az Édesanyákra emlékező és őket ünneplő vasárnap. Gyermekként, ahogy egy korábbi írásomban már említettem, reggelente rohantam ki az udvarra és szedtem le minden elérhető virágot, amit Ő és drága Nagymamám nagy „meglepetéssel” fogadott.

Gondolom, de legalábbis remélem, van olyan kedves Olvasónk, akinek már hiányzott egy jó kis süteményrecept az oldalunkon. Az utóbbi időben egy-két kelt tészta került az asztalunkra, ami igazi finomság reggelenként egy finom habos kávéval vagy kakaóval, de délután is nagyon tudunk örülni neki. Másik oldalon pedig sokkal finomabb és hozzátenném, gazdaságosabb is, mintha a boltban vennénk.

A tavasz közeledtét mi sem jelzi jobban, mint a zengő madárének, s kertészként az embernek szerszámokkal a kezében ügyködve énekes barátaink dala a szívét-lelkét-fülét betöltve megsokszorozza erejét.

S mi adhatna több erőt, ha nem az, hogy rájövünk, hogy a madarak bizony tudnak magyarul!

Esküvő, házasság és egy igen fontos kérdés már a legelején… vajon hogy fognak majd hívni. Számomra ez sosem volt kérdés, mivel egész kislány koromtól, sőt születésemtől kezdve teljesen természetes volt számomra, hogy édesanyámnak is van egy neve és édesapámnak is, a kettő pedig nem egyezik egymással két betű eltéréssel. Édesanyám ugyanis lassan negyven évvel ezelőtt nem a kornak megfelelően vált valamilyen névé, hanem megtartotta saját nevét és így éltünk/élünk boldogságban. Sosem zavart minket, hogy vajon őt miért nem úgy hívják, mint a többi osztálytársam anyukáit: XY-né. Sőt, szerintem egy idő után még büszkeséggel is töltött el, főleg az, hogy édesapámtól soha életemben nem hallottam azt még utalás szintjén sem, hogy ez őt bármilyen téren negatívan érintené. Ebből adódóan valahogy természetes volt, amikor édesanyám keresztlánya is férjhez ment, hogy saját, születéskor kapott gyönyörű nevét viseli most is és nekem is teljesen természetes volt, hogy nevem márpedig megmarad, bármi is történjék életemben.