Ezt az én hős, az igazi lovagokhoz hasonló Királyfimnak is elővezettem már kapcsolatunk legelején, mikor egyik barátja esküvőjére tartottunk, de talán már előbb is… meg kell mondanom, pontosan már nem emlékszem, mikor, de abban biztos vagyok, hogy nem telt el sok idő a rózsaszín köd leszálltától. Ez nagy meglepetésként érte, mivel náluk ilyenfajta, szinte „hagyománynak” nevezhető szokás nem volt, de meg kell mondjam, családunk többi részénél, tágabb másod- és harmadszintű unokatestvéreknél sincs, nálunk viszont természetesen jött belőlünk a nevünkhöz való ragaszkodás.

Sosem értettem ugyanis, miért kellene egy lánynak lemondani a nevéről, ami őt jelenti, az identitásának szerves része, hisz születésétől kezdve, ha megkérdezték, ki ő, mindig ez volt a válasza. A neve formálja, alakítja az embert. Van, aki szereti és van olyan is, aki csak később szereti meg azt, de lehet, egy rossz választás miatt sosem tud azonosulni vele. Nos, náluk megérteném a névváltoztatást, de általában nem a vezetéknév a legproblémásabb sok esetben, hanem azok a keresztnevek, melyekkel ma is sokkoljuk az újszülött társadalmat. Most eltekintenék egy bizonyos fehérneműt idéző vezetéknévtől (ilyen vezetéknevű embereket ismerek párat) és sok mástól is, melyeket a nyelvtankönyvek szoktak felsorolni, mint amikkel nem kellene megkeseríteni a jövő generációt.

A másik kérdés, amit néha megkaptam, hogy akkor senki nem fogja tudni, hogy én férjnél vagyok-e vagy sem. De jöttek olyannal is, hogy akkor nem is igazán szeretem én a vőlegényemet, mert nem akarom megmutatni a világnak, hogy férjnél vagyok. A többit most nem is említeném. Hát de! Először is a menyasszony általában kap egy eljegyzési gyűrűt, esküvő után pedig mindenképp ott fog a kezén virítani a jegygyűrűje, amit így mindenki láthat, aki látni akarja. Aki nem akarja, az akkor sem fogja látni, ha az orra elé dugjuk… A másik pedig az, hogy nem azzal szeretek valakit igazán, ha viselem a nevét, sőt még a gyűrű sem jelzi az igazi szeretetet, hanem az, ahogy együtt élünk, akik látnak minket, akik ismernek és tudják, hogy összetartozunk, azoknak ez nem kérdés. Az ember pedig nem tagadja le, ha szereti a másikat. Sőt, általában az emberek úgyis észreveszik, ha nem mondunk semmit, mivel aki szeret és viszont szeretik, azon látszik a boldogság.

Ezt szerencsére megértette és elfogadta az én életemnek igazi hőse, aki még így is, saját nevemet megtartva elfogad ilyennek, amilyen vagyok és tudja, nem ez a fontos az életünkben.

Rószegh Lili