A jóidő múlásával rákényszerülök szokásos őszi cipősszekrény-revíziómra. Szomorúan rakosgatom a nyári szandákat, papucsokat, helyettük szedem elő a zárt cipőket. Hamarosan zöld, lila, rózsaszín, szürke, bordó, sötétkék lábbelik hevernek előttem.
Úgy teszek, ahogyan a bölcsek javasolják: nézz rá úgy a dolgaidra, mintha először látnád őket! Amit látok, hirtelen furcsa lesz. Csupa színes cipellő! Gondolkodom ezek mikéntjén s néhány emlék úszik elém.

Kedves Olvasóink miként viszonyulnak a virágcsokrokhoz? Szeretnek virágot kapni? Szoktak virágot vásárolni szeretteiknek?

Mint annyi más dologban, e téren is sokat változtam az elmúlt időszakban. Hosszú éveken át nem örültem igazán a virágcsokroknak, inkább a cserepes növényeket preferáltam, mondván azok tovább élnek. Bizonyára szerepe volt ebben a feng shui tanácsainak, miszerint kerüljük a vágott = halott növényeket.
Tavaly több évtizedes munka végére értem és azt hiszem – egy időre legalábbis – kevesebb időt és energiát szándékozom a tudomány oltárán szentelni. A lezárás alkalmából viszont gyönyörű virágcsokrokkal ajándékoztak meg szeretteim, és volt, akitől egy vázát kaptam.

S azóta ez a váza bizony gyakran van használatban. Mert végre kezdem megérteni a virágok mondanivalóját. Merthogy ők vágottan sem halottak, sőt nagyon is élők és szavak nélkül, szépségükkel és illatukkal tanítanak minket.

Hogy nekem milyen volt a „karantén”, azt nem igazán kérdezi meg tőlem senki. Antiszociális jellem hírében állok, ezért feltehetően úgy vannak vele, hogy nekem biztosan jó volt. Pedig nem, mármint nem vagyok antiszociális. Vagyis… amennyiben emberek és emberi kapcsolatok alatt a zajt, a büdöset, az értelmetlen nyüzsgést, felesleges (és gyakran rosszindulatú) fecsegést (pletykát) értjük, akkor valóban antiszociális vagyok. Azonban ha az emberi társaság felfelé húzó, inspiráló, mélységekkel és pozitívumokkal rendelkezik, akkor kifejezetten élvezem és vágyakozom utána.

Ha jól sejtem, mindenki a járvánnyal van elfoglalva, gondolkodik, mit is tegyen. Vásároljon vagy sem, mi legyen a gyerekekkel, szülőkkel és még sorolhatnám… Nekünk is okoz egy kis fejfájást, vajon mi is lesz, hiszen együtt élünk a nagyszülőkkel, de szerencsére a kis Hercegekkel mi már november óta önkéntes karanténban vagyunk vagy csak ritkán mozdultunk ki, ha nagyon kellett – pl. orvosi vizsgálat miatt, vagy ha meglátogattuk a családot, barátokat, de ez is elég ritka élmény. Így elmondhatom, hogy már hónapok óta itthon töltjük az időnk nagy részét, mivel akkor kezdődnek a megfázásos betegségek, influenza és társai, ezért már nagyon vártuk a tavaszt, hogy végre újra kimozdulhassunk, de ez idén nem így lesz. Még jó, hogy hatalmas kertünk van, így nem kell messze menni azért, hogy sétáljunk, kertészkedjünk, játszhassunk a szép időben.

Rég nem írtam. Ez biztosan feltűnt azoknak a kedves Olvasóknak, akik néhanapján esetleg az írásaimat böngésznék. A Kishercegek nőnek, immár futhatok és mindenki más is utánuk. Eleven, igazi kis energiabombák. Az utóbbi hónapokban így teljesen kitöltik a napjaim részét és természetesen azokét is, akik osztoznak életünkön.

Sok írásunkban foglalkoztunk már szimbólumokkal, mint a tudatalattira ható ősi tudás, többletértelem hordozóival. Ezúttal olyan szimbólumokkal foglalkozunk, melyek kevésbé jelképek, mint személy szerint vártam, sokkal inkább fizikai megtestesülésre utaló képek. Legalábbis adott esetben, nálam, talán csak kis fricskaként a sorstól, amiért túl sokat foglalkozom szimbólumokkal. - Rövid utazásunk következik a Lenormand kártya világában.

Az oldalunkat régóta követő hűséges olvasóinknak már feltűnhetett, hogy jó ideje elkoptak a kutyasétáltatás közben felmerült gondolatokból merítkező írásaim. Először a séta maradt el, aztán pedig a gondolatok.

A kép forrása: pixabay.com

A világunk szűkül, és ezt most a fizikai világunkra értem, vagy úgy is mondhatnám, hogy szépen lassan mindent elveszítünk, ha nem figyelünk eléggé.

Évekkel ezelőtt szinte naponként hosszú sétákat tettem vizslámmal a határban. Nem bántotta a vadakat, általában csak egy-egy kóbor macskát, vagy fülét hegyező nyulat láttunk. A kutyám szaladgált, én sétáltam mellette, majd hazatértünk. Egyszer szólt egy vadász, hogy ne engedjem el többé, mert ha meglátja, kilövi. Lehetne erről hosszan írni, de úgy döntöttem, hogy rendben, akkor megyünk másfelé. Mentünk másfelé, amíg meg nem jelentek a kutyasétáltatást tiltó táblák. Aztán az utcán, pórázon történő sétáról is leszoktunk a kóbor kutyák miatt.

Régen írtam és lehet, ez most már egy darabig így is lesz, de azért a remény még létezik, hogy talán hamarabb jut újra több időm az írásra. A két kis Herceg cseperedik, és ez gyorsabban történik, mint amire számítottam. Mindenki mondta régebben is, hogy a gyerekek pillanatok alatt nőnek és tényleg, hiszen még csak most születtek, most meg már a fogacskáikkal küzdünk. Ez a helyes kifejezés és ezen mindenki átesik. Sokszor jut eszünkbe, hogy milyen jó is az, hogy az ember élete első három évéből nem nagyon emlékszik dolgokra, mert akkor nem biztos, hogy örömmel vágna neki az életnek.

Történetünk egy nyári reggel kezdődött Nyíregyháza Örökösföld kisállat vásárán. Első látásra beleszerettem egy fekete-fehér törpenyúlba, akit örömmel vittem haza. 

Otthon naivitásom új szintre lépett, amikor megpróbáltam összebarátkoztatni Dorka nevű kerekes kutyámmal. Dorka két lábon és két keréken közlekedve csak kevés lényre jelentett fenyegetést, de a barátságos törpe nyúl e kategóriába tartozott.

Így hát az új jövevényt édesanyám gondjaira bíztam, aki egyre nagyobb szeretettel gondozta (etette, futtatta, fésülte) a Puszogmány névre keresztelt jószágot, akiről időközben kiderült, hogy kevéssé törpe, viszont annál inkább öntörvényű és hangulatingadozásai közben elkövetett agresszív kilengései alapján bizonyára némi vérnyúl felmenőkkel is büszkélkedhetett.

Édesapámmal visszatérő szlogenünké vált, hogy krumplit javasoljunk a durcás nyúl mellé - a mi pocakunkba és ne az ő etető táljába. A rozmaringos sült nyúl burgonyaágyon fantazmagóriával hecceltük Puszogmányt és édesanyámat.

Nyuszika nőtt, aztán törpenyúl létére egész nagyméretűre  cseperedett, inkább ő hergelte Dorkát. Évekkel később egy tavaszon követte Dorkát az örök vadászmezőkre, a jázmin bokor alatt pihenik álmukat.

Kora nyáron édesapám valami furcsaságot vett észre, de nem szólt addig, amíg biztos nem lett benne. Puszogmány sírján egy hatalmas krumplibokor nőtt és azóta is minden évben.

Ez Puszogmány évenkénti túlvilági ajándéka nekünk, akik annyiszor cukkoltuk őt krumplival.

B. M.