"Várni, csak várni, mindig csak várni…" Ismerik – gondolom – páran ezt a dalt, ami oly emblematikussá vált úgy 30 évvel ezelőtt, ha jól emlékezem. Várni sokféle dologra lehet, személyekre, eseményekre. Vannak, amiket nem várunk annyira, másokra viszont akár éveket, évtizedeket is áldozunk az életünkből.

Pótanyuka néhány napra

Pótanya lettem, helyesebben fogalmazva ügyeletes nagynéni, aki elvállalta, hogy 3 napon át vigyáz két hihetetlenül eleven, értelmes és minden hájjal megkent kislányra, akikért születésük óta rajong. Az ember azt hinné, hogyha születésétől ismeri a gyerkőcöket, nagy baj nem lehet és hát nem is lett, viszont nagyon sokat tanultam ebből a három napból. Eddig ugyanis csak olyan nagynéni voltam, aki pár órát volt velük vagy épp ott aludt velük a nagyszülőknél, de általában én voltam a játszótárs kicsit felnőtt méretekkel; a mesélő, aki minden alvó plüsst meg tud szólaltatni és az, aki engedi őket néha kicsit több csokit enni, mint amit lehetne. Emellett azonban ha rossz fát tettek a tűzre, tudták, hogy a mókának vége szakad és leülünk beszélgetni egy jót/rosszat, kinek épp mi jutott, arról, mégis mit műveltek az adott szituációban.

A foci EB margójára

Az utóbbi pár hét kicsiny országunkban semmi másról nem szólt vagy éppen csak alig, mint a fociról. Az ország egyik fele már kezdetektől teljes lelkesedéssel várta az Európa Bajnokságot, a másik kicsit rettegve, hogy vajon mit is fog azon idő alatt csinálni, míg a többiek a képernyőt bámulják valahol. Mielőtt bárki is arra gondolna, hogy én is ez utóbbi táborhoz tartoznék, le kell rántsam magamról a leplet és elárulom, amit már ha emlékeim nem csalnak egy régebbi írásomban is megtettem, szeretem nézni a meccseket. Érdekel a foci és nem csak a magyar, hanem úgy általában szoktam nézni mindenfélét, de most térjünk vissza erre a két hétre.

A halhatatlanság titka

Amikor először hallottam azt, hogy a legjobb kereskedelmi forma az ajándékozás; amikor adunk valamit, csak úgy önzetlenül, amire nekünk nincs szükségünk, akkor cserében olyat kapunk, amire nekünk van szükségünk és hiányt szenvedünk belőle. – Mindezt hittem is, meg nem is.

Egy örök klasszikus új élete

Szeretem a filmeket, a régi filmeket kicsit jobban, de szeretem megnézni a mostaniakat is. A mozi, mindig egy élmény, de van, amit már csak a televízióban, vagy mindenféle más módon nézhetünk meg. Egy történet viszont elkísért már gyermekkorom óta úgy, hogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, bárhol adják, már menekülőre is fogtam a dolgot, olvasni pedig egyszer voltam hajlandó egész életemben, azt is nagy kínszenvedéssel. Senki nem értette, miért reagálok így magára a történetre, hisz alapjában véve elég romantikus léleknek tart mindenki, szeretem a szép történeteket és a nagy szerelmeket (Jane Austin nem véletlenül tartozik kedvenceim közé, a Büszkeség és balítélet pedig mai napig nagy favorit). Ez a nagy klasszikus azonban lassan évtizedek óta inkább értetlenséget és nem tetszést váltott ki belőlem. Inkább olvastam bármi mást Dante Poklától kezdve a Hamleten át egészen a Faustig, de ez az egy mű, mint valami kínszenvedés lebegett a szemem előtt… Gondolom, most már mindenki elég kíváncsi, vajon mi válthatott ki belőlem ilyen fokú ellenérzést… a legklasszikusabb és úgymond örökérvényű szerelmi történet, Shakespeare Rómeó és Júliája…