Pünkösd van, ráadásul ez az ünnep idén egy napra esett június 4. , a nemzeti összetartozás napjával. Mi ennek örömére nemcsak az egyházi ünnepet ültük meg, hanem tartottunk egy kisebb családi összetartó programot is. Mielőtt bárki egy újabb wellness hétvégére gondolna, ki kell ábrándítsam, bár mozgásban volt bőven részünk.

Biztosan gondolják a kedves Olvasók, hogy teljesen rákattanva a témára egy újabb gőzölgő gyöngyszemet osztok meg és idilli vasárnapokat, de nem így van. Egy teljesen más szempont az, ami a héten szinte a lelkembe fúródott és nem tudok tőle szabadulni.
A történet ott kezdődik, hogy az én Hercegem/Királyfim (bármelyik kifejezés tökéletesen illi rá) egy régi ismerőse felbukkant, hogy találkoznánk-e vele és élete új párjával. Azt hozzátenném a történethez, hogy azért nem láttuk már két éve, mert idézem: „nem tudok boldog embereket látni”. Mi elfogadtuk és meg is lepődtünk, hogy novemberben még ez előbbi gondolat vezérelte, de örültünk annak, hogy újból képes elfogadni mások éppenséggel boldognak tűnő állapotát, bár ha ez az alap az emberekhez való viszonyunkban, akkor már régen rossz, de ez csak az én meglátásom. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de vártuk a találkozót és inkább az motivált, vajon ki lehet az, aki ilyen mértékű változást hozott az életébe.

Tanár, tanító, pedagógus. Kifejezések, melyeket naponta használunk, de igazán nem is biztos, hogy pontos fogalmunk van arról, mit is jelentenek. Helyesebben szólva természetesen tudjuk, ki hol tanít, milyen iskolatípusban. Remélhetőleg tényleg tudjuk és meg is tudjuk különböztetni őket – amit pedig nyomatékosan szeretnék kihangsúlyozni, egyik sem különb a másiknál, hisz mind a tanítónak, mind a tanárnak kiemelkedően fontos szerepe van az oktatásban és egyik sem létezhet a másik nélkül! Másik oldalon pedig tudjuk, kik ők, hiszen mindegyikünknek van az emlékezetében valaki, akit az igazi, nagybetűs Tanítónak/Tanárnak tartunk, az ő életük, munkásságuk lebeg a szemünk előtt, amikor meghalljuk ezeket a szavakat.

Egyre többször érzem azt, hogy a világ kezd ismét normális lenni. Na persze ez nem akkor merül fel bennem, amikor a nagyvilág eseményeiről beszámoló tudósításokat olvasok, hanem amikor csak úgy figyelek és hallgatok, s kiderül, hogy történt némi átrendeződés a "hagyományos" értékek felé. Egyre többen kötögetnek (amiből a média meditációs divatot varázsolt, de tegye csak! Népszerűsítse inkább a kötést és a meditációt, mint az aberráció számos formáját, amit a televízióban és az újságokban találhatunk.), befőznek, határolódnak el a "selfi"-zéstől, kapcsolják ki a televíziókat. S mintha az időjárás is kezdene visszatalálni önmagához, kemény fagyok vannak és nagy hó, amit csak a média lát el "extrém" jelzővel, tapasztalatom szerint ugyanis az emberek letudják a "Végül is tél van!" mondattal egy laza vállvonogatás keretében.

Egy hóeséssel tarkított, önmagunk kiásását igénylő péntek este hívott fel Petra barátnőm, hogy itthon vagyok-e. Persze, hát hol is lenne az ember a 20 centis hóban, ha nem otthon. Mert tapasztalatom szerint ilyenkor tényleg csak az indul el, akinek nagyon muszáj, s szerencsére életem végre olyan periódusba érkezett, amikor én dönthetem el, hogy mi a nagyon muszáj.

A vasárnapi húsleves

Mindenki ismeri, ugye? Mindegy, milyen husiból készítjük, de legyen valószerűtlenül gyöngyöző, csodás aranysárga színű és forró. A benne lévő zöldségek csábítsák arra még azokat is, akik nem szeretik, hogy mindenképp megkóstolják és a főtt húsnak is megvan a maga helye. Ez szerintem minden magyar család asztalára kerül, és ha nem is minden vasárnap, de a húslevesnek saját rituáléja van. Először is, ahol még van és tud főzni, ott a nagymama levesénél jobb nem lehet, az édesanyáé talán majd az övét követheti. Ahol pedig leánygyermek akad és még főzni is szeret, egy nagy fordulópont konyhai tudományának bizonyítása során, ha húslevest kezd főzni, de ne várja, hogy mindenki ujjongó örömmel fogja elfogyasztani, hisz „a Mamáé sokkal jobb”. Ezt persze mindenki tudja, de azt általában elfelejtjük, hogy a Mama is elkezdte főzni azt a húslevest valamikor és minden bizonnyal az annak gyakorlásával eltöltött évtizedek csak javítottak annak ízélményén.