Tegnap megint elgondolkodtam ezen a kérdésen… Erről még nem írtam szerintem, inkább talán anyák napja környékén, hogy még nem feltétlenül érzem azt, hogy engem is ünnepelni kellene, bár ki tudja… Egyik ismerősömnek megszületett az unokája, aminek nagyon örültünk és kérdeztük, hogy jól van-e az ifjú anyuka, aki tényleg elég ifjan szült, hiszen ma már huszonévesen nem mindig vállalnak gyermeket.

Régen írtam és lehet, ez most már egy darabig így is lesz, de azért a remény még létezik, hogy talán hamarabb jut újra több időm az írásra. A két kis Herceg cseperedik, és ez gyorsabban történik, mint amire számítottam. Mindenki mondta régebben is, hogy a gyerekek pillanatok alatt nőnek és tényleg, hiszen még csak most születtek, most meg már a fogacskáikkal küzdünk. Ez a helyes kifejezés és ezen mindenki átesik. Sokszor jut eszünkbe, hogy milyen jó is az, hogy az ember élete első három évéből nem nagyon emlékszik dolgokra, mert akkor nem biztos, hogy örömmel vágna neki az életnek.

Tartom magam korábban már kifejtett nézetemhez, miszerint az emberi élet hasonló a könyvekhez, tele van fejezetekkel, csak épp túl gyorsan haladunk vele, és nem szakítunk időt arra, hogy észrevegyük, hogy bizony egy fejezet lezárult. Persze bizonyos fejezetek annyira érezhetően érkeznek el végükhöz, hogy képtelenség nem észrevenni.

Mostanában sokat gondolkodom az idő fogalmán. Mit is jelent nekünk, mire van és mire nincs, amit a kedves Olvasók is tapasztalnak, mivel az utóbbi időben ritkábban jutottam a gépem adta fehér lap elé, hogy bármilyen gondolatot megosszak azokkal, akiket érdekel.

Azt szokták mondani, mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szánni. Ezt én is így vélem, aztán hogy mi valósul meg belőle, az csak utólag derül ki. A két kis Herceg pedig minden időhöz való viszonyomat átalakította, hiszen ők még nem ismerik a „várjál”, „majd pár perc múlva”, „hamarosan” fogalmakat, nekik csak az itt és most, a rögtön létezik. Nekem, aki olyan büszke voltam arra, hogy leveleimre, ha nem is azonnal, de nagyon gyorsan válaszolok, most már fel sem tűnik, hogy napokig rá sem nézek a levelezésre, de nemhogy rá sem nézek arra, még a gépet sem nyitom ki. Ami eddig az életem szerves része volt, az mára hátrébb sorolódott. Biztosan lesz majd később olyan időszak, amikor előtérbe kerül, de a fő helyen most mások állnak.

Egy sajnálatos baleset folytán hetek óta nem kielégítően működik a lábfejem, ennek következtében itthonról dolgozom, mert ebben az esetben szerencsés tény, hogy a munkavégzésemre nagyobb veszélyt jelent az Alzheimer-kór, mint a bokarándulás.

Így tehát hetek óta leginkább önmagammal összezárva tengetem az időt, ami egyébként nagyon harmonikusan telik, s mivel szeretek tevékenykedni, örömmel veszem, hogy a feladatlistám olyan mint a cápa fogsora: kiesik ugyan egy, de máris a helyére lép egy új.