Nálunk mindig különleges az Anyák napja, mert ez nálunk sok esetben tényleg Anya napja, mivel édesanyám május elején született, így legtöbbször születésnapjára esik az Édesanyákra emlékező és őket ünneplő vasárnap. Gyermekként, ahogy egy korábbi írásomban már említettem, reggelente rohantam ki az udvarra és szedtem le minden elérhető virágot, amit Ő és drága Nagymamám nagy „meglepetéssel” fogadott.

Esküvő, házasság és egy igen fontos kérdés már a legelején… vajon hogy fognak majd hívni. Számomra ez sosem volt kérdés, mivel egész kislány koromtól, sőt születésemtől kezdve teljesen természetes volt számomra, hogy édesanyámnak is van egy neve és édesapámnak is, a kettő pedig nem egyezik egymással két betű eltéréssel. Édesanyám ugyanis lassan negyven évvel ezelőtt nem a kornak megfelelően vált valamilyen névé, hanem megtartotta saját nevét és így éltünk/élünk boldogságban. Sosem zavart minket, hogy vajon őt miért nem úgy hívják, mint a többi osztálytársam anyukáit: XY-né. Sőt, szerintem egy idő után még büszkeséggel is töltött el, főleg az, hogy édesapámtól soha életemben nem hallottam azt még utalás szintjén sem, hogy ez őt bármilyen téren negatívan érintené. Ebből adódóan valahogy természetes volt, amikor édesanyám keresztlánya is férjhez ment, hogy saját, születéskor kapott gyönyörű nevét viseli most is és nekem is teljesen természetes volt, hogy nevem márpedig megmarad, bármi is történjék életemben.

Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja, aki meg még nem, az meg fogja tapasztalni. A gond ugyanis sokféle lehet egy esküvőn. A sajátunkon teljesen más értelmet nyer és a mások esküvőjére menetel során is mindig akad belőle. Az, ami a sajátunkon óriási gondként jelenik meg, vagy ha nem is aznap, de az előkészületek során, az mindenkinek mást jelent, mert másra fókuszál a menyasszony, másra az ő édesanyja, másra a testvérek és másra a vőlegény és mindenki másra tekint, mint gond…

Eltelt a nyár és valószínűleg néhány kedves Olvasónk már kezdte hiányolni írásaimat (hallottam néhány kérdő mondatot erre vonatkozóan), illetve hogy vajon a néha felbukkanó recepteken kívül, amik még létezésemet jelezték, egyáltalán írok-e még valaha. Kérdésük és kétkedésük teljesen jogos volt, így egy kis indoklással is tartozom, miért is tűntem el ilyen hosszú időre. Az indokot pedig már a címben is olvashatták, miszerint idén öt esküvőre voltunk hivatalosak és ráadásnak az a plusz egy pedig a sajátom is volt, így kellően ki tudtam élvezni, idegeskedni és a végén pedig megnyugodva, kissé nagyobb mellénnyel nézni, hogy tényleg, utólag nézve egészen jól sikerült a sajátunk és mindig van valami, pontosabban elég sok minden, ami nem úgy történik, ahogy szeretnénk. Ebből a sok esküvőből eredeztethető az a gondolatom, hogy egy-két dolgot megosztanék Olvasóinkkal, de már előre meg kell mondanom, hogy itt nem egy folytatásos leányregény veszi kezdetét, ami napról napra követni fogja az eseményeket, mivel szerkesztőségünk tagjai végigkövethették azt, hogy ami eddig is távol állt tőlem, az most sem került közelebb.

Ami a legfontosabb és biztosan érdeklődésre tart számot, hogy immár az én Hercegem, Királyfim, hivatalosan is engem választott és ugyan nem egy kacsalábon forgó palotában élünk, de esküvőnk és életünk azóta is sok mesés pillanattal van teli.

Írtunk már arról a bevett gyakorlatról, amikor egy nő nem találja a helyét a világban, takarítani kezd. Megosztottuk Kedves Olvasóinkkal a takarítás lélekre és testre, külső és belső egyensúlyra gyakorolt pozitív hatásait. S szóltunk már itt a naplóírás hasznáról is, mint terápiás és meditációs eszköz.

Meglepő érzés, amikor e két tevékenység összekapcsolódik az ember életében.