A játékosok is elmondták és több interjúalany is kitért már arra, hogy ez az óriási sikerélmény összekovácsolja az országot, ha nem is hosszú időre, de pár hétre biztosan. Viszont én inkább abban reménykednék, hogy országunk lakossága meg tudja tartani ezt a lelkesedést és mivel nemsokára kezdődik az olimpia, sportolóink ilyen szintű támogatása megmarad arra az időre is. Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy megmarad a jövőre nézve. Bevallom, kicsit féltem attól, hogy mi lesz, amikor a srácok nem tudnak majd sem nyerni, sem döntetlent játszani. Vajon előtör-e az a fajta pesszimizmus és negatívság, ami a magyarokra annyira jellemző, hiszen bármelyik sportágat is nézzük, ha valaki nem aranyérmet nyert, akkor az már „CSAK” második, harmadik, hatodik, tizenkettedik és folytathatnánk, hányadik lett a világon. Még riportereink is sokszor, a „csak x. helyről” beszéltek, ezt a mentalitást hordozva magukban, átragasztva az ország lakosságára, akikben amúgy is megvan a hajlam arra, hogyha valaki nem első, az már nem is számít. Pedig legyünk őszinték. Tudnánk mi valaha – és itt a mi az olyanfajta átlagembert jelenti, mint én, aki nem éppen igazi sportalkat – például a világon akár a 20. vagy 30. legjobb időeredménnyel beérni a célba teljesen mindegy melyik sportágban? A világon a 40. legjobb embernek lenni egy bizonyos területen? Most direkt írtam ilyen úgymond nem igazán előkelő helyezéseket, csak azért, hogy elgondolkodjunk. De ha nem a sport világát nézzük, akkor bármely területen a világ legjobbjai közé tartozni. A világon több mint hétmilliárd (!) ember él – akikből mi magyarok az ország határain belül kevesebben vagyunk, mint tízmillió – és abból akár a hetvenötödiknek lenni is óriási teljesítmény, nemhogy a másodiknak, harmadiknak, kilencediknek. Ezért féltettem nagyon a magyar focicsapatot (mindenkivel együtt, akik a szakmai stábban is dolgoznak), hogy vajon a magyarok tudnak-e majd annak igazán szívből örülni, ami ott kint történni fog, függetlenül attól, mennyi meccs adatik meg a számukra.

Aztán viszont megnyugodtam. Láttam azt a rengeteg embert, akik örömmámorban úszva ünnepelték őket a Hősök terén. Nem tudom, van-e még olyan ország, ahol egy kieső csapatot ilyen szeretettel és örömmel fogadtak, amikor hazaért. Ha kívánhatnék valamit egy tündértől például vagy bárkitől, aki ilyen csodákra képes, akkor most azt szeretném, hogy ez tovább folytatódjon. Élje át minden magyar sportoló. Azok, akik kijutottak az olimpiára, hazatérve függetlenül attól, milyen helyezést értek el, kapjanak ekkora szeretetet. Azok, akik nem jutottak ki az olimpiára, de harcolnak európai vagy világbajnoki részvételért. De nem csak ők. Nekünk, magyaroknak kell az az érzés, hogy büszkék vagyunk arra, amit teszünk. Nem arra, hogy itt állt meg a tatár és a török. A maguk idejében azok is nagy dolgok voltak, de azért érzelmileg már senki nem abból táplálkozik, hiszen csak tanulunk róla. Nekünk, a 21. század elején élőknek kell a siker. Az, hogy a magyarság nem csak a múltban teljesített, hanem most is. Legyünk büszkék mindazokra, akik a világon magyarként megállják a helyüket, akikre a munkahelyükön (bárhol is legyen az) tisztelettel néznek a többiek és értékelik a munkájukat. Ahol pedig ez az egész elkezdődik, legyünk büszkék a gyerekeinkre, akik az iskolákban nap mint nap, sokszor erőn felül teljesítenek. Próbálnak magasabbra jutni, elérni egy jobb eredményt. Nem baj, ha nem a kitűnő bizonyítvány áll minden gyermek asztalán akkor, ha tudja, van, amiből sikerült javítani, hogy ő mindent megtett annak érdekében, aminek az eredményét maga előtt látja. A szülők pedig ne azt mondogassák az amúgy jeles és jó rendű gyerekeiknek, hogy miért van például három darab négyes a bizonyítványban. Azt nézzék, mit javított, miben lett jobb. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenért agyon kell dicsérgetni a gyereket, hiszen néha nem árt elbeszélgetni velük, ha épp nem úgy sikerül valami. De engedjük, hogy büszkék legyenek arra, amit elértek. Ha csak egy jegyet javított valamilyen tárgyból, már tudja, mit jelent az, hogy keményen megdolgozott valamiért és ezt értékelni kell.

Azt remélem, hogy ez a sikerélmény, amit a magyar válogatott az országnak adott ténylegesen erővel fog bírni és az emberek nem negatívumokat fognak csak állandóan egymásnak mondogatni, hanem meglátják a pozitív oldalt is. Szükségünk van arra, hogy lássuk reálisan a gyengeségeket és a nehézségeket, de nem úgy, hogy semmi mást nem vágunk a másik fejéhez, csak azt, miért is volt ez vagy az rossz. Emeljük ki a jót és akkor még a nehézségek is más színben fognak feltűnni.

Rószegh Lili