Csak pár hete döbbentem rá, mennyire így is van ez. A szomszédjaim szeretik a fejes salátát, de nem igazán kelt ki nekik. Nálam vidáman sorjáztak, s általában a kertet díszítik, nem a tányért, ezért örömmel adtam át belőle. Viszonzásul cseresznyézésre lettem hivatalos, mert az én fám csak hetekkel később örvendeztetett meg ropogós termésével.
Cseresznyézés után szétnéztem a kertemben. Ott van Kálmán bácsi jázminjának gyermeke, Kati futórózsája, Gyöngyike bokra, Lili nagymamájának óriási agávéja és így tovább. Minden szép növénykém köthető valakihez, aki talán már nincs is közöttünk. Azonban az ajándékba kapott növény él és virul, s az mai napig az ajándékozó nevével illetjük. A jázmin bokrom szülőjét anyukám egy kedves bácsitól kapta, és a tövében pihen a tolókocsis kutyám, aki az örök vadászmezőkön kergeti a macskákat – immár újra négy lábon. A hajtása, gyermeke nálam van, senki sem tudja itt, ki az a Büdi bácsi, de azt igen, hogy a jázminomat Kálmánnak hívják.
A gyep közepén áll Lili nagymamájának kaktusza, egy hatalmas agávé. Szoliter növényként díszít, bár be kell vallanom, hogy régen okozott némi fejtörést ez a fogalom, mivel szaniterre asszociáltam. Lelki szemeim előtt egy hatalmas fürdőszoba rémlett fel monumentális vízkedvelő növénnyel.
Van Jóska bácsi bambusza, Erzsike néni íriszei, Erika hibiszkusza, Ildi pozsgása…
Van egy csodaszép gesztenyefám. Pécsről származik, gesztenyéjét egy kedves barátom szedte nekem. Volt már, aki azt mondta, hogy „Ilyen haszontalan fát! Inkább kivágatnád!” azonban számomra ez a fa egyetemi éveimet és a mediterrán hangulatú város műemlékeinek éveken át tartó felfedezését jelenti. Ő nem gesztenyefa, hanem Tamás. És az ember nem vágja ki a barátját! (Bár néha megérdemelné az a barát…)
Tavaly vettünk egy császárfát, ajándékba kaptunk egy bokrot, aminek a nevét természetesen elfelejtettük. Csak nemrég találkoztunk az eladóval és a hölgy felvilágosított, hogy egy végzetcserje büszke tulajdonos vagyok. Legközelebb meg kell kérdeznem ezt a kedves hölgyet, hogy mi a keresztneve, mert ez a végzet-dolog túl görög tragédiás a kertemhez.
Azt mondják, hogy aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet. Ezt nem tudhatom. De abban biztos vagyok, hogy amikor gyermekeim lesznek és megkérdezik egy-egy növény nevét, nem csak a hivatalosat fogom elmondani, hanem a keresztnevét is annak, akitől kaptam s mesélek az illetőről legalább pár kedves mondatot, emléket.
Szóval lehet, hogy aki a virágot szereti, az tényleg jó ember. S az is lehet, hogy ha önzetlenül ajándékoz belőle egy hajtást, azáltal örök emlékűvé válik.
"Az élet él, és élni akar."