Most viszont más terepen is bizonyítanom kellett, hiszen szüleik külföldre utaztak és én lakom legközelebb az iskolájukhoz. Természetesen örömmel és némi be nem vallott félelemmel álltam neki ennek a hétnek, felvértezve egy kis csokipudinggal és édes kekszekkel a konyhában, ha más nincs, akkor ezt mindenképp megeszik jelszóval. El is foglalták hamar leánylakásom és ráadásnak akkor szembesültem vele, hogy életem Hercege azon a héten nem igazán tud a segítségemre lenni – és már most leszögezem, mielőtt bárki elkezdené vádolni azzal, hogy megijedt a gyerekektől és inkább elmenekült, hogy nem ez a helyzet, hanem egyszerűen így alakult az élet. Nos, a lányok megérkeztek és természetesen már első este kiderült számomra, hogy a „legkésőbb fél kilenckor lefekszünk”, na, az messze van attól, amit szeretnék, de első nap csak 45 percet csúsztunk a tervezetthez képest, a többi napon pedig már behoztuk magunkat egy fél órán belülre.

Nekem is húgom van, így fel voltam készülve mindenre, amire vissza tudok emlékezni a saját elsős és harmadikos évkezdő időszakunkra. Annyi volt csak a különbség, hogy az én testvérem nem igényelte a szünetekben való találkozást és együtt játszást, míg ebben az esetben e nagyon is jelen volt a mindennapjainkban. Első napon ebből adódóan azzal kellett szembesítenie a tanító néniknek, hogy a kisebbik mindkét könyökén található kötések azért vannak, mert ő bizony minden szabadnak tűnő pillanatot a nővérkéje társaságában akart eltölteni. Amikor pedig nővére menekülőre fogta, az üldözés hevében csak úgy véletlenül egy fiú (a lányok szerint, a tanító néni szerint a nagyobbik osztálytársa) nekiment és így elesett. Nem baj, gondoltam én, ez legyen a legkisebb bajunk a héten és azt kell mondjam, hála az égnek az is lett. Megharcoltuk a magunk reggeleit: mit is együnk, együnk-e egyáltalán – nálam az igen verzió érvényesült és ezért a lányok is rávették magukat, milyen legyen a hajunk és már este kiválasztottuk nagy gondosan a másnapi ruházatunk. Estéink meghatározó pontja volt Spongyabob és valamelyik tinisorozat az egyik mesés csatornán, amit életemben nem láttam még, de mindig tanul az ember és új dolgokkal ismerkedik.

Ez utóbbi mondatrész pedig meghatározó volt számomra. Új dolog volt számomra, hogy ez a két kislány teljes egészében rám támaszkodott ezekben a napokban és én voltam számukra a legbiztosabb pont. Akármi is történt, nekem kellett megoldani és nem volt senki más, aki segített volna – persze, ez így van a munkám során is, de általában a munkám nem szól vissza és nem mondja azt, hogy a kakaónak kávé íze van, és nem kér a csokis kekszből, mert mogyoródarabok vannak benne… Hiába beszéltünk szülőkkel naponta és az én szüleim is hívtak minden nap többször is, de mégis egyedül voltam a gyerkőcökkel. Ekkor tudatosult bennem igazán, mit élnek/élhetnek át (mert azért én csak egy nagyon kis szeletét tapasztaltam meg) azok a szülök minden áldott nap, akiknek ez nem egy rövid ideig tartó állapot, hanem egyedül nevelik gyermekeiket és nem kell ehhez feltétlenül elvált embernek lenni, hisz ma már sokan dolgoznak úgy külföldön, hogy a család nagyobb része itthon marad. Este, mikor lecsuktam a szemem, ők jutottak eszembe és fogalmazódott meg az a gondolat, hogy bár eddig is tiszteltem és becsültem ezeket az embereket, de mostantól emelem kalapjaim minden egyes darabját azok előtt, akik ezt életvitelszerűen csinálják. Akik nem néhány napra kapnak meg két tényleg rendesen viselkedő és inkább csak az evéssel hadilábon álló gyereket, hanem életük minden pillanatában rendelkeznek vele. Amikor felkelnek reggel és belenéznek a tükörbe, kérem, legyenek magukra nagyon büszkék és bár én így arc nélkül és ismeretlenül mondom, de minden tiszteletem az övék.

Rószegh Lili