hétfő, 18 január 2016 20:16

Egy örök klasszikus új élete

Egy örök klasszikus új élete


Szeretem a filmeket, a régi filmeket kicsit jobban, de szeretem megnézni a mostaniakat is. A mozi, mindig egy élmény, de van, amit már csak a televízióban, vagy mindenféle más módon nézhetünk meg. Egy történet viszont elkísért már gyermekkorom óta úgy, hogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, bárhol adják, már menekülőre is fogtam a dolgot, olvasni pedig egyszer voltam hajlandó egész életemben, azt is nagy kínszenvedéssel. Senki nem értette, miért reagálok így magára a történetre, hisz alapjában véve elég romantikus léleknek tart mindenki, szeretem a szép történeteket és a nagy szerelmeket (Jane Austin nem véletlenül tartozik kedvenceim közé, a Büszkeség és balítélet pedig mai napig nagy favorit). Ez a nagy klasszikus azonban lassan évtizedek óta inkább értetlenséget és nem tetszést váltott ki belőlem. Inkább olvastam bármi mást Dante Poklától kezdve a Hamleten át egészen a Faustig, de ez az egy mű, mint valami kínszenvedés lebegett a szemem előtt… Gondolom, most már mindenki elég kíváncsi, vajon mi válthatott ki belőlem ilyen fokú ellenérzést… a legklasszikusabb és úgymond örökérvényű szerelmi történet, Shakespeare Rómeó és Júliája


Már gimnazistaként óriási kihívás volt az olvasása (aki már fogta egyszer életében kézbe, az tudja, hogy nem egy ezer oldalas vontatott természetleírásról van szó néhány eseménnyel tarkítva). Nos, valahogy átvergődtem magam rajta. Ennél rosszabb élmény ehhez kapcsolódóan maga Franco Zeffirelli világhírű alkotása jelentett számomra, amit még kora tizenévesként néztem végig nagyanyámmal. Gondolom, 13 éves kis unokájának, aki élt-halt az olvasásért és gyermekként pedig nagy kedvence volt a Csipkerózsika, ez egy újabb állomás lett volna a felnőtté válás hosszú és rögös útján. Sajnos nem jött össze az, amit várt, mert számomra értelmezhetetlen volt maga a történet, a párbeszédek és monológok. Nem tudtam mit kezdeni két – az én szememben kissé őrült – tizenéves fura dolgaival, azzal meg végképp nem, hogy még meghalni is képesek voltak. Ekkoriban ugyanis én inkább az indiánregényekért és mindenféle kissé fiúsabb irodalomért kezdtem rajongani, nem igazán a Csipkerózsikán nevelkedett lányok felnőtté válásának útját választva. Később is ezért volt sokkal érdekesebb maga a Pokol és Faust, de még Hamlet is jobban lekötött a maga melankolikus szerencsétlenségében. Egy dolog maradt meg a filmből, az pedig a zene volt. Az magával ragadott és ahányszor csak hallottam, értetlenül álltam előtte, hogy aminek ilyen zenéje van, azt a filmet miért nem tudom szeretni. Azóta teltek az évek, drága nagymamám már rég nincs velünk, de ahányszor meghallottam vagy olvastam az újságban újabb vetítéséről, én kategorikusan kijelentettem, hogy felőlem bárki megnézheti, de én inkább elvonulok a ház egy másik szegletébe. Ehhez kapcsolódóan pedig minden más, kicsit is a történetre hajazó filmet kiejtettem a megnézendők listájából.

 

Egy orok szerelem


Most hétvégén viszont újra adta az egyik tévécsatorna, és amikor az én drága egyetlen Lovagom említette, hogy ez a fantasztikus, gyönyörű történet lesz, hát kitört belőlem a fentebb említett minden gondolat. Szegény, eddig erről csak úgy félmondatokból értesült, hogy én ezt a történetet nem igazán kedvelem. Nem is igazán lehet érteni, bár eddig még nem nagyon találkoztam olyannal, aki igazán értette volna, én miért is nem szeretem, de talán magam sem tudom igazán. Egyszer eldöntöttem, nem szeretem, és azóta nem szeretem. Nos, nem kezdett győzködni, noszogatni, hogy nézzem, szerintem elfogadta furcsaságomat. Azonban engem nem hagyott nyugodni, így este nekiveselkedtem és elhatároztam, már pedig kb. két évtized után újra megnézem.


Azon lepődtem meg a legjobban, hogy kezdtem élvezni a történetet és persze már arra is elkezdtem visszaemlékezni, voltak azért olyan szereplők, akiket régebben is kedveltem – pl. Lőrinc barát, a dadus, Mercutio. A felénél már értettem, mit is mondott az én drága Lovagom és mit szeretett volna nagymamám. Csak nekem ahhoz tényleg meg kellett élni magát az érzelmet, hogy értsem, mit is jelent maga Rómeó és Júlia története. Kicsit sok idő kellett hozzá és az a férfi, aki ezt az érzést kiváltotta és életben tartja azóta is, így mivel már értem és ismerem azt az érzést, ami őket mozgatta, kezdtem elvonatkoztatni attól, miért mondogatnak egymásnak olyan kissé túlzó mondatokat. A történelem iránti rajongásom pedig odáig vezetett, hogy életemben először rácsodálkoztam a film ruháira, az épületekre, az utcákra. A zene pedig újból elvarázsolt, de most már mindennel együtt. Már nem csak Hamlet, Macbeth, vagy a Sok hűhó semmiért és A makrancos hölgy jelenti a szonettek mellett Shakespeare-t, hanem immár a Rómeó és Júlia is odakerült arra a helyre, ami megilleti.


Ne ellenkezzünk tehát! Még akkor sem, amikor úgy érezzük, valamit mi igazán nem kedvelünk és az már évtizedek óta úgy van. Lehet, csak meg kell érni, fel kell nőni ahhoz, hogy megértsük lényegét, ahogy én is megértettem, mit jelent emberek milliói számára ez a történet… Nem feltétlenül azt, hogy a szerelemért még életünket áldozni is képesek legyünk, hanem azt – főleg a mai világban fontos ez, ahol már nem feltétlenül hiszünk benne –, hogy az igaz szerelem létezik és mindenre képes, megváltoztathatja saját világunkat. Hisz még engem is rávett arra, hogy egy általam igazán nem kedvelt filmet újra megnézzek és még az arról való nézeteimet is megváltoztassam.


Rószegh Lili

Utoljára frissítve: hétfő, 18 január 2016 20:52