A halhatatlanság titka

Amikor először hallottam azt, hogy a legjobb kereskedelmi forma az ajándékozás; amikor adunk valamit, csak úgy önzetlenül, amire nekünk nincs szükségünk, akkor cserében olyat kapunk, amire nekünk van szükségünk és hiányt szenvedünk belőle. – Mindezt hittem is, meg nem is.

Egy örök klasszikus új élete

Szeretem a filmeket, a régi filmeket kicsit jobban, de szeretem megnézni a mostaniakat is. A mozi, mindig egy élmény, de van, amit már csak a televízióban, vagy mindenféle más módon nézhetünk meg. Egy történet viszont elkísért már gyermekkorom óta úgy, hogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, bárhol adják, már menekülőre is fogtam a dolgot, olvasni pedig egyszer voltam hajlandó egész életemben, azt is nagy kínszenvedéssel. Senki nem értette, miért reagálok így magára a történetre, hisz alapjában véve elég romantikus léleknek tart mindenki, szeretem a szép történeteket és a nagy szerelmeket (Jane Austin nem véletlenül tartozik kedvenceim közé, a Büszkeség és balítélet pedig mai napig nagy favorit). Ez a nagy klasszikus azonban lassan évtizedek óta inkább értetlenséget és nem tetszést váltott ki belőlem. Inkább olvastam bármi mást Dante Poklától kezdve a Hamleten át egészen a Faustig, de ez az egy mű, mint valami kínszenvedés lebegett a szemem előtt… Gondolom, most már mindenki elég kíváncsi, vajon mi válthatott ki belőlem ilyen fokú ellenérzést… a legklasszikusabb és úgymond örökérvényű szerelmi történet, Shakespeare Rómeó és Júliája…

Elmentem a belvárosba venni néhány dolgot, mivel a rokonság nagy részének mindenféle születés- és névnapja van novemberben. A cím viszont nem ezért van, bár sokan gondolhatnánk, hogy mi már ebből adódóan elkezdjük a nagy családi ünneplést november elején és be sem fejezzük a következő év kezdetéig. Ugyan van benne valami, de mégsem ez jutott az eszembe a cím kapcsán.

Ahogy említettem, elmentem körülnézni, ki minek is örülne és döbbenten tapasztaltam, hogy lassan minden kisebb és nagyobb boltban, az ilyen nagyobb helyeket ne is említsük, megjelent a karácsony… Girlandok, fenyők, minden tiszta műhó és karácsonyfadíszek tömkelege, hóemberkék gyülekezete a Mikulással, valamint a hozzá tartozó elmaradhatatlan, piros orrú rénszarvasok rémisztgetnek néha, mert nem feltétlenül szépek. Minden telis tele ezekkel a figurákkal és díszekkel, de még csak november van, ráadásnak a klímaváltozásnak "hála" olyan 20 fok körüli hőmérséklettel.

Megint rám tört a filozofálgatós énem és ezt egy versnek köszönhetem. Pontosabban egy zeneműnek, amit a kórussal énekelünk (na most már ezt is elárultam magamról, de minek is tagadnám, hisz gyermekkorom óta ezt teszem). A vers Kőrösi Csoma Sándorról szól, pontosabban mintha az ő gondolatait közvetítené a költő számunkra. Nos, itt olvashatjuk ezt az igazán sokat sejtető mondatot. Elgondolkodtam – ugye szoktam máskor is, csak mostanában nem sikerült papírra, jobban mondva „képernyőre” vetni.

Nyáron festettük a házat… Szerintem senkinek nem kell most azt ecsetelgetnem, mit is jelent ez egy nyolcvan esztendős családi ház esetében. Általában csak az a szó jut róla eszembe, hogy kissé horrorisztikus állapotok kezdenek uralkodni és több ideig tart kipakolni, mint maga a festés, a visszapakolás meg még a kettőnél együtt is több időt vesz igénybe. Ilyenkor átnézzük, mi is kell még nekünk az életünkhöz, előkerülnek mindenféle régi ruhák, papírok, rácsodálkozunk könyvekre, amiket már el is felejtettünk, hogy léteznek valahol az egyik polcon. Elővesszük, odarakjuk az asztalunkra, hogy majd elolvassuk, de van, amiből hirtelen több példány is akad, mivel megfeledkeztünk létéről és beszereztük az újabb kiadást.