A nagy pakolgatás közben egy régi cipős dobozra bukkantam és a tetejét levéve nagyot dobbant a szívem. Régi leveleket találtam. Most senki ne gondoljon arra, hogy első szerelmem macskakaparásra hasonlító írását láttam meg a sárguló lapokon. Az egyetemet befejezve egyik legjobb barátnőmmel, aki az ország másik feléről került hozzánk, elhatároztuk, hogy minket ugyan nem szippant be a 21. század és szép, kézzel írt levelekben osztjuk meg egymással életünk eseményeit. A kezdeti lendület néhány darabját találtam meg a dobozban és álltam neki újra elolvasni. Természetesen abban a pillanatban írtam neki is, hogy miket találtam. Ma már azért kihasználjuk a technológiai fejlődés adta lehetőségeket, de azért évente egyszer-kétszer előkapjuk a tollunkat is és elballagunk a postára feladni levelünket. Higgyék el kedves Olvasók, hogy megvan a maga bája, amikor végignyaljuk a boríték szélét és nekiindulunk akár a legzordabb időben is a postára, hogy feladjuk életünk egy kicsinyke darabját.
A nagy pakolás közben nem tudtam menten időt szakítani a levelek újbóli olvasására, így egy kis idő elteltével, előkapva legújabb sárkányos csészémet (ez is megér egy történetet, de azt majd máskor), a gőzölgő kávé mellett nekiálltam kibontani a tíz évvel ezelőtti leveleket. A szívem komolyan a torkomban dobogott, vajon mit írhattunk akkor, hogyan képzeltük el az életünk, milyen bánataink, örömeink voltak. Mindketten írtunk szerelmekről, melyek azóta már a múlt ködébe vesztek. Arról, hogy újból tanulunk – én be kell, hogy valljam egy szemesztert még csúszva az egyetemi képzésen arról firkálgattam, hogy van egy-két órám, de inkább a szakdolgozatommal foglalkozom. Emellett pedig épp akkor tanultam vezetni, ami mind nekem, mind az oktatóm számára kisebb kihívást jelentett (csak így zárójelben – nem a tipikus „női vezető” gondolat miatt, elsőre sikerült minden vizsgám, csak még életemben nem ültem a kormány mögött és mostanában nem sok oktató találkozik olyan huszonévessel, aki azt sem tudja, melyik pedál mit jelent). Szóval kaland akadt bőven.
A macskák, kutyák állandó témái voltak levelezésünknek a pasik mellett, de érdekes volt azokat a gondolatainkat látni, amik a későbbi jövőnkre vonatkoztak. Utólag be kell vallani, egyikünk sem azt az életet képzelte tíz éve, ami adatott, de mai szemmel visszatekintve megállapítottuk, hogy ha nem is az történt, amire akkor számítottunk, egész jó kis életünk kerekedett a maga szenvedéseivel, bánataival és persze örömeivel együtt.
Azóta többször is eszembe jut, mit veszítünk azzal, hogy elektronikus leveleket és rövid üzeneteket írunk egymásnak. Visszakereste már valaha valaki ősrégi leveleit? Legtöbben töröljük levelezésünk legrégebbi darabjait, mivel telik az a tárhely és új levelek mindig érkeznek. Mit fogunk elővenni tíz év múlva? Arról nem is beszélve, hogy nagyszüleim által írt néhány levélre is rábukkantam. A mi unokáink mit fognak találni? Megismerhetik valaha, mit írt nagyanyjuk még lánykorában a barátnőjének? Fennmarad vajon néhány szerelmes üzenet, amivel bizonyíthatjuk majd halálunk után is, milyen volt a 21. század elején fiatalnak és szerelmesnek lenni? Nem tudom és bevallom, félek attól, hogy nem marad semmi. Nem lesz semmi, amit majd az én unokáim olvashatnak és az ő gyermekeik. A történészekről ne is beszéljünk… már ma mindent megadnak a témával foglalkozók, hogyha egy majdnem százéves családi levelezésre bukkanhatnak. A 22. század elején vajon mit fognak keresni és mit találhatnak?
Ez a gondolat azóta sem hagy nyugodni… talán mások is vannak így, nem tudhatom, de megpróbálok ez ellen tenni, és ha nem is mindent, de néhány dolgot újra a papírra vetni, elballagni a legközelebbi postára, hogy a sorban állva elküldhessem gondolataimat, érzéseimet azoknak, akik fontosak számomra.
Rószegh Lili