Tanár, tanító, pedagógus. Kifejezések, melyeket naponta használunk, de igazán nem is biztos, hogy pontos fogalmunk van arról, mit is jelentenek. Helyesebben szólva természetesen tudjuk, ki hol tanít, milyen iskolatípusban. Remélhetőleg tényleg tudjuk és meg is tudjuk különböztetni őket – amit pedig nyomatékosan szeretnék kihangsúlyozni, egyik sem különb a másiknál, hisz mind a tanítónak, mind a tanárnak kiemelkedően fontos szerepe van az oktatásban és egyik sem létezhet a másik nélkül! Másik oldalon pedig tudjuk, kik ők, hiszen mindegyikünknek van az emlékezetében valaki, akit az igazi, nagybetűs Tanítónak/Tanárnak tartunk, az ő életük, munkásságuk lebeg a szemünk előtt, amikor meghalljuk ezeket a szavakat.

Egyre többször érzem azt, hogy a világ kezd ismét normális lenni. Na persze ez nem akkor merül fel bennem, amikor a nagyvilág eseményeiről beszámoló tudósításokat olvasok, hanem amikor csak úgy figyelek és hallgatok, s kiderül, hogy történt némi átrendeződés a "hagyományos" értékek felé. Egyre többen kötögetnek (amiből a média meditációs divatot varázsolt, de tegye csak! Népszerűsítse inkább a kötést és a meditációt, mint az aberráció számos formáját, amit a televízióban és az újságokban találhatunk.), befőznek, határolódnak el a "selfi"-zéstől, kapcsolják ki a televíziókat. S mintha az időjárás is kezdene visszatalálni önmagához, kemény fagyok vannak és nagy hó, amit csak a média lát el "extrém" jelzővel, tapasztalatom szerint ugyanis az emberek letudják a "Végül is tél van!" mondattal egy laza vállvonogatás keretében.

Egy hóeséssel tarkított, önmagunk kiásását igénylő péntek este hívott fel Petra barátnőm, hogy itthon vagyok-e. Persze, hát hol is lenne az ember a 20 centis hóban, ha nem otthon. Mert tapasztalatom szerint ilyenkor tényleg csak az indul el, akinek nagyon muszáj, s szerencsére életem végre olyan periódusba érkezett, amikor én dönthetem el, hogy mi a nagyon muszáj.

A vasárnapi húsleves

Mindenki ismeri, ugye? Mindegy, milyen husiból készítjük, de legyen valószerűtlenül gyöngyöző, csodás aranysárga színű és forró. A benne lévő zöldségek csábítsák arra még azokat is, akik nem szeretik, hogy mindenképp megkóstolják és a főtt húsnak is megvan a maga helye. Ez szerintem minden magyar család asztalára kerül, és ha nem is minden vasárnap, de a húslevesnek saját rituáléja van. Először is, ahol még van és tud főzni, ott a nagymama levesénél jobb nem lehet, az édesanyáé talán majd az övét követheti. Ahol pedig leánygyermek akad és még főzni is szeret, egy nagy fordulópont konyhai tudományának bizonyítása során, ha húslevest kezd főzni, de ne várja, hogy mindenki ujjongó örömmel fogja elfogyasztani, hisz „a Mamáé sokkal jobb”. Ezt persze mindenki tudja, de azt általában elfelejtjük, hogy a Mama is elkezdte főzni azt a húslevest valamikor és minden bizonnyal az annak gyakorlásával eltöltött évtizedek csak javítottak annak ízélményén.

"Várni, csak várni, mindig csak várni…" Ismerik – gondolom – páran ezt a dalt, ami oly emblematikussá vált úgy 30 évvel ezelőtt, ha jól emlékezem. Várni sokféle dologra lehet, személyekre, eseményekre. Vannak, amiket nem várunk annyira, másokra viszont akár éveket, évtizedeket is áldozunk az életünkből.

A foci EB margójára

Az utóbbi pár hét kicsiny országunkban semmi másról nem szólt vagy éppen csak alig, mint a fociról. Az ország egyik fele már kezdetektől teljes lelkesedéssel várta az Európa Bajnokságot, a másik kicsit rettegve, hogy vajon mit is fog azon idő alatt csinálni, míg a többiek a képernyőt bámulják valahol. Mielőtt bárki is arra gondolna, hogy én is ez utóbbi táborhoz tartoznék, le kell rántsam magamról a leplet és elárulom, amit már ha emlékeim nem csalnak egy régebbi írásomban is megtettem, szeretem nézni a meccseket. Érdekel a foci és nem csak a magyar, hanem úgy általában szoktam nézni mindenfélét, de most térjünk vissza erre a két hétre.