Anyák napja van. Számomra mindig különösen fontos volt ez a nap és a mai napig ha tehetem, Édesanyámmal töltöm. Most már hosszú évek óta csak vele, hiszen drága nagymamám már rég nincs velünk. Emlékszem, kisgyermekként rohantam ki reggel az udvarra leszedni az összes virágot, amit csak találok, hogy két hatalmas csokorral érkezzem meg a konyhába.

Természetesen ők ketten tudták, hogy „titokban” próbálok kilopakodni az udvarba és azt is, hogy azok a virágok, amelyek nyíltak, mind áldozataim lesznek, és addig szedem őket, amíg egyet is találok a minél szebbnek készülő csokraimhoz.

Újra csicseregnek a madarak, az utóbbi két-három napot nem számítva azért már a nap is kezdett olyan lenni, mint tavasszal szokás és mi sem jelzi ezt jobban, mint a virágok. Lassan újra tele lesz az udvar virágokkal, az első kis ibolyák már ott virítanak, de nemcsak az udvar, hanem az erdők, mezők, az árokpart, a városi parkok, minden szépen színesedik.

Az ilyen álmodozó királylányok pedig mindig elképzelik, hogy egyszer csak ott terem az ő lovagjuk, hercegük, királyfi, bármilyen nemesi jellemvonásokkal rendelkező modernkori páncélos és nemcsak ott áll, hanem netán tartogat is a kezében valamit. Nem csokoládét, de nem is a korábban kapott süteményes dobozt. Valami olyat, amit lassan elfelejt a férfitársadalom, tisztelet természetesen a kivételnek és szerencsémre az egyik kivétel egy ideje úgy véli, talán én leszek a szerencsés királylány az életében, akit meglephet azzal, amit az akármilyen korú királylányok bármikor csillogó szemekkel fogadnak: a virág.

Régen, évszázadokkal ezelőtt a fiatalemberek vándorútra keltek. Mindenki más okból: ki tanulni vágyott egy messzi universitas falai között, voltak, akik csak a kalandot keresték és sorra járták a várakat egyik lovagi tornáról a másikra, míg mások épp egy műremek elkészítése miatt indultak útnak, hogy hazatérve a város legjobb szabói, asztalosai, kőművesei, esetleg szakácsai legyenek. Ki-ki a saját céljainak megvalósítására.

Királyfik, lovagok, csuhás barátok és mesterlegények rótták az utakat, élték át kalandjaikat, melyeket hazatérve, megállapodva, életük végső szakaszában mesélhettek unokáiknak saját vérmérsékletüknek megfelelően kiszínezve. Keresték önmagukat és talán a legtöbben meg is találták.

Akármerre nézek, mindenhol ugráló szívek és lassan a retinámat kiégető piros és rózsaszín mindenféle árnyalata vakítja el a gondolataim is. Igen, elérkezett a Valentin-nap őrülete. Szegény Szent Bálint is eszembe jut, a lassan húsz éve tartó egyre fokozódó ajándékozási mánia, ami a mi generációnkat (szörnyű még leírni is, kb. mintha 100 évesek lennénk, pedig nem), szóval azokat, akik még nem ebben nőttek fel, még lehet, annyira nem érinti meg.

Az év vége hagyományosan a megtisztítás, megtisztulás jegyében telik. Elmozdítjuk a nehezebb bútorainkat is, letöröljük mindenhonnan a port, az okos emberek pedig azt tanítják, hogy a takarítási folyamatot nem csak a házunkon, hanem a lelkünkön is végezzük el. Készítsünk leltárt, az idejétmúlt dolgokat dobjuk ki, hogy helye legyen a tudatosan megválasztott jónak.

Gyermekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez az idei életem legszebb karácsonya volt. Aki olvasta a tavaly ilyenkor született „Karácsonyi széljegyzet" című írásomat, biztosan azt hiszi, hogy kisebbfajta agyrázkódást szenvedhettem, pedig nem.

Az, hogy szép lett a karácsony, több dologból tevődött össze, összegyűjtöttem hát egykori önmagamnak és minden szkeptikusnak, hátha ezentúl ez a hangulat lesz általános az év végén!