Rég nem írtam. Ez biztosan feltűnt azoknak a kedves Olvasóknak, akik néhanapján esetleg az írásaimat böngésznék. A Kishercegek nőnek, immár futhatok és mindenki más is utánuk. Eleven, igazi kis energiabombák. Az utóbbi hónapokban így teljesen kitöltik a napjaim részét és természetesen azokét is, akik osztoznak életünkön.

Régen írtam és lehet, ez most már egy darabig így is lesz, de azért a remény még létezik, hogy talán hamarabb jut újra több időm az írásra. A két kis Herceg cseperedik, és ez gyorsabban történik, mint amire számítottam. Mindenki mondta régebben is, hogy a gyerekek pillanatok alatt nőnek és tényleg, hiszen még csak most születtek, most meg már a fogacskáikkal küzdünk. Ez a helyes kifejezés és ezen mindenki átesik. Sokszor jut eszünkbe, hogy milyen jó is az, hogy az ember élete első három évéből nem nagyon emlékszik dolgokra, mert akkor nem biztos, hogy örömmel vágna neki az életnek.

Tartom magam korábban már kifejtett nézetemhez, miszerint az emberi élet hasonló a könyvekhez, tele van fejezetekkel, csak épp túl gyorsan haladunk vele, és nem szakítunk időt arra, hogy észrevegyük, hogy bizony egy fejezet lezárult. Persze bizonyos fejezetek annyira érezhetően érkeznek el végükhöz, hogy képtelenség nem észrevenni.

Egy sajnálatos baleset folytán hetek óta nem kielégítően működik a lábfejem, ennek következtében itthonról dolgozom, mert ebben az esetben szerencsés tény, hogy a munkavégzésemre nagyobb veszélyt jelent az Alzheimer-kór, mint a bokarándulás.

Így tehát hetek óta leginkább önmagammal összezárva tengetem az időt, ami egyébként nagyon harmonikusan telik, s mivel szeretek tevékenykedni, örömmel veszem, hogy a feladatlistám olyan mint a cápa fogsora: kiesik ugyan egy, de máris a helyére lép egy új.

A minap olvashatták kedves Olvasóink egy régebbi írásomat, amire bevallom még sokszor mi is rácsodálkozunk a szerkesztőségben, ha egy-egy régi írást újra átolvasunk. Aztán átértékeljük sorainkat, mert lehet öt év alatt sok minden változott.