"Mert engem akart az út"

Kategória: Lelkünk 2015. október 03., szombat 07:06

Megint rám tört a filozofálgatós énem és ezt egy versnek köszönhetem. Pontosabban egy zeneműnek, amit a kórussal énekelünk (na most már ezt is elárultam magamról, de minek is tagadnám, hisz gyermekkorom óta ezt teszem). A vers Kőrösi Csoma Sándorról szól, pontosabban mintha az ő gondolatait közvetítené a költő számunkra. Nos, itt olvashatjuk ezt az igazán sokat sejtető mondatot. Elgondolkodtam – ugye szoktam máskor is, csak mostanában nem sikerült papírra, jobban mondva „képernyőre” vetni.

Az ut engem akart


Kórusvezetőnk, aki mindig magyarázattal együtt sajátíttatja el velünk szólamaink dallamát, most csak annyit fűzött hozzá, gondoljunk arra, milyen érzés az, amikor valaki évtizednyi távlatból jön rá arra, hogy amit csinált, bár nem akarta, de mégis élvezi és szereti. Ez volt az, amin igazán elgondolkodtam. Hiszen valljuk be, amikor érettségi után, inkább előtt arról döntünk, hol is szeretnénk további éveinket tanulással eltölteni, nem mindig tudjuk, mit is szeretnénk igazán. Azért vannak páran és anno úgy gondoltam, én is azok közé tartozom. A női Indiana Jones akartam lenni, csak nem számoltam a kígyókkal szembeni óriási fóbiámmal, így rá kellett jönnöm, hogy ez az út, nem az enyém, de talán valamiféle kutakodó embernek jó leszek még. Azt a pályát, amin pedig ma mozgok, hát azt kell mondjam, álmomban sem kívántam magamnak. Az egyetem befejezése után úgy éreztem, hogy tanulmányaim egy szeletét soha az életben nem akarom hasznosítani, mert alkalmatlan vagyok rá… de ezt csak én éreztem így, ugyanis az út mégis engem akart. Teltek az évek és egyszer csak azt vettem észre, hogy mégis azt teszem, immár munkavégzés terén, amit nem szerettem volna huszonévesen a magaménak tudni. Ami pedig még inkább megdöbbentett, a felfedezés: még élvezem is! Na, azért nem minden percét és nem minden szeletét, de ha úgy az egészet nézzük, megfogalmazhatom, hogy egész tűrhetően érzem magam a kis bőrömben és vannak pillanatai a munkámnak, amelyek kimondottan örömet okoznak számomra.


Az út engem akart és én bárhogy hadakoztam ellene, tettem kacskaringós utakat nem csak magyar földön és hazudnék, ha azt mondanám, nem csábított az a másik élet a maga lehetőségeivel, de mégsem maradtam ott, sőt, nem is tettem azért igazán, hogy maradjak. Valami vonzott és ezt sokáig nem tudtam megfogalmazni. Minden bizonnyal az, ami engem választott és tudta, hogy visszatérek.


Ma sokan, sokfelé indulnak. Számtalanszor hallom: „jó, megtanulom valahogy, de nekem erre semmi szükségem nem lesz soha”. Biztosan? Nem tudhatjuk! Sosem tudhatjuk, miért pont azt a nyelvet kell kínnal és keseregve megtanulni, miért kell logaritmusokat számoljunk és miért pont minket nyaggat megállás nélkül az egyik tanár… lehet,hogy ő már sejt valamit, amire mi majd csak hosszú évek után fogunk rádöbbenni.


Itt a vers, Magyari Lajos, egy erdélyi költő tollából. Talán másnak is azt az élményt nyújtja, amit nekem. Kicsit hosszabb, de remélem, annak, aki szán erre ennyi időt, megéri elolvasni.

 

 


Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója

Korosi Csoma Sandor


1
Rejtelmeim birtokában, szárazon csikorgó
kínjaim között, de bírva még a
test romlását figyelő riadt elmét -
idegenek és más lelkűek között,
én, Csoma Sándor, meghalni készülök.

Nincs - mert szükségtelen - a testamentum:
porom itt marad; elég távol ahhoz tőletek,
hogy figyelmeztető szónak támadjon fel
ez idehurcolt test, e vacak,
miben nagy titkom porladni marad.

De elég közel, hogy a kegyelet
utánataláljon, ha majd megszereztétek
valahonnan a lángot, a lángomat,
mivel próbáltam felgyújtani...
a száraz, a szomjas rőzsét...
(De botorak vagyunk, de esendők,
ó, csak kései véreink ne nyögnék!)

 

2
Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével,
dobogni ki lopott bele nyugtalan szívet,
s ígérte-hazudta, hogy messzire ér el?

Ki tette, hogy ÉHÉT csak ez veri el,
csak így tűri meg lelkesnek a föld,
s béna köveivel nem keveri el?

Ki áldotta meg megszállott álommal,
válthatatlan drága, de talmi kinccsel,
szegénységen ragyogó cifra lommal?

Kicsi királyfik nyomára ki küldte,
pokolra-mennyre ki űzte ezt a kisfiút?

Az utat én akartam,
mert engem akart az út.

 

3
Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat:
földből, ölből, házból kicsalogat,
csörgőt ráz, kolompot, harangot,
meleg testembe rejtette a hangot,
csal át erdőn, úton, át az árkon,
forrást buzogtat a láthatáron,
csörgeti bennem, csörgeti magamban:
elérsz valahová, jössz valahonnan -
még egy lépést, mert születtél,
valaki küldött ...
még egy lépést, mert aki küldött,
bízva küldött,
még egy lépést, mert járni tudsz,
hát muszáj menni,
százezer lépést, mert nem hisz
az utadban senki ...

Addig a városig, addig a hegyláncig ...
Születéstől halálig.

 

4
Ha megalkotjátok az energikus
táj fogalmát, s utamra ebben találtok
indokot,
próbáljátok meg továbbgondolni a gondolatot:

Akinek semmije nincs,
mindent csak az akarhat,
mert nem lehet: hát álommal beéri,
de azt legalább
kíméletlenül tudja kérni ...

Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(Kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely-magyar vagyok!)

 

5
Üzent utánam az otthoni világ:
összeomlott egy gerendaház,
égbe szállt róla a cserép,
roppanva csuklott meg a váz,
az udvarból az állatok futottak,
egy fűzfa kitépte gyökerét,
a fűzfa lehajolt,
leborultak a kertsasok, gazdátlan
leng a szélben egy kasza,
esendő füvek ütötten nézik -
mankóján apám tavalyi mosolya ...

Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.

 

6
Ó, a lélek melléktermékei, kolonc vágy,
indulat, gyengeség, szerelem,
mint nyúlfival a lecsapó vércse,
gyalázkodva játszanak velem.

És vért csordít a gyengeség,
pedig erő továbbmenni kéne,
mert messze van a kincs nagyon,
s pazarlódik az ember vére.
Hamuval szórom a fejem,
átokkal szikkasztom a vágyat,
és a győzelmem: cifra kín,
elkerül édes gyalázat.

Győzök megint: töretlen homokon megyek.
Felettem látomásos forróság táncol.
Lengeteg.

 

7
Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét
(pedig valami véletlen áram sodorta),
óvom a szót, a hazulról hozottat.
Idegen csendben rügyezik ki bokra.

Húsomba takarom: növekedjék,
fájdalom árán is tisztuljon a fénye -
árulóm lehet ő, lehet menedékem:
halálos páncél a kettőnk kötése.

Nyelvem alól szikrázva felmutattam,
ha arra kért egy szelíd idegen
(napnyugati királynak mondott érte,
és megcsókolta a kezem).

A másik csak látni követelte,
s hogy forgassam, pengét lökött
melléje, s rikoltva röhögött:
"Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd."

Azóta zárva a gyöngy, homályban.
Sebes a szám, hát hallgatok,
méretlen út van még előttem,
mint nyelvetépett dervis, ballagok.

 

8
A sivatagon át megőrül, aki gyenge,
a lángoló homokba veti magát,
hívja állati vággyal az enyhet adó,
kés bizonyságú, hűvös éjszakát.

Ilyenkor gondolj valami másra -
halkan gyűljön az erő szíveden,
és ne alkudj olcsón a pusztulásra:
a véghez itt még minden idegen.

Lázak tánca járja csontjainkban,
s bizony kidől a szemre vélt derék ...

 

9
Megkínoztak egyszer, tudni akarták:
ki vagyok, honnan, mit rejtegetek.
Mondtam: a lelkem, valami álmokat.
Bambán néztek, mint hülye gyermeket.

Mert mindenek fölött való a módszer
(nem lehet ily egyszerű igazság):
idegeimet bölcs szakértelemmel
tépdesték, s rángó sebbe hagyták.

Néztek, bűvöltek, belém haraptak -
csak a kígyó nézhet így egeret;
nem fájt, csak furcsa, hogy tudtam,
ember vagyok, és ők is emberek.

 

10
Most könyvek, nyelvek csendjében élek,
a nyugalom párolog, mint keserű teám,
időnként nyugtalan híreket hoznak,
nyugtalan Európa így talál reám.

S hiába várni tunya áltatás,
és mindenemet otthon őrzöm,
semmim sincs, hát lehetetlen,
hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.

A lámák csak értetlen megállnak:
honnan bennem a kínok bokrai ...
(A lámák süket fülébe magyarázom:
"Magyar vagyok, de európai.")

 

11
No, híres vándor, hová vitt az út,
kihordott álmod merre láttad?
Vagy megfojtottad azt a kisfiút,
ki benned nyöszörögve lázad?

Akárki Mister tudja, merre jársz,
s agyadat becsüli nagyon,
megírja helyetted testamentumod:
hogy ki népé lészen e vagyon ...

S hiába sikolt fel az a kölyök
lázas és megcsalt éjszakáival ...
Erős lettél, ezt is eltűröd,
bódít a tett, akár az ital -

álmodat immár eltakarhatod
a föld minden szavaival.

 

12
Oly magasan vagyok idefenn,
a fenséges halál lábainál,
a némaság fehér csúcsainál,
az emlékezés szennyes köveinél,

a megvallás mély medreinél -
hogy már hittel hiszem:
vallhatok józan borzongással,
mindent megadó szelíden,
szigorúan, hidegen.

Az utat megjártam, s ami kész:
az már nem az enyém.
(Ami volna még, ahhoz csalna,
hívna talán valami részeg remény.)

Lehet, hogy szeretni lett volna jó,
asszonyt ölelni, nemzeni gyereket,
kaszálni áramos nyári szélben,
fejszét emelni téli dérben,
túrni a földet, kóstolni azt, ami
érdesen, de érdesen Való!

Lehet, hogy ez lett volna jó?

 

13
A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél,
tagadjátok le előtte kínjaim,
elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.
De tegyétek, hogy lelkét megtartsa - megtalálja,
táplálja a föld ott, ahol él,
szikkadjon el az emlék ázsiája,
szívünknek is jusson bor, kenyér.

Beváltatlan álmom minek fájjon?
A tévedésnél igazam erősebb,
nem az a fontos, hogy rokonok -
de testvérek lakják ezt a földet.

Én pedig? A test már vészt csenget,
de élek. Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.

Ti se szerkesszetek belőlem
szakállas példabeszédet.

 

A vers elérhető a következő honlapon: http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/magyari.htm

Körösi Csoma Sándor portéjának forrása: http://www.patriotaeuropa.hu/?p=17918


Rószegh Lili

Utoljára frissítve: 2015. október 03., szombat 08:12
2018. január 19. Péntek
Sára, Márió

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód