Egyedülálló, elvált negyvenéves nő vagyok. Mivel kifizettem a volt férjemet a családi házunkból és befejeztem annak felújítását, rendbe tettem a hozzá tartozó portát, számos növénnyel teleültettem a kertjét, így bátran elmondhattam: igen, jól ismerem a házamat, a kertemet és a velem ott élő kutyámat, macskámat. Tudtam mennyibe került a járólap, hol vettem a csillárokat, merre futnak a vezetékek a falakban; melyik fát mikor ültettem, melyik bokrot kitől kaptam ajándékba; hol bújnak az évelő virághagymák; a kutyám ugatástípusai legalább annyira beszédesek számomra, mint a macskám kedvenc heverésző testhelyzetei.
Ezekre és hasonló kérdésekre bármikor tudtam válaszolni, ezért úgy gondoltam, hogy dolgozni járó hivatali tollnokként, aki hétvégei, szabadsága egy részét és estéit otthon tölti, ismerem a házat, a portát, amelyeknek, valljuk be, én vagyok a tulajdonosa és úrnője.
A járvány miatti itthon maradás 2020 tavaszán furcsa érzés volt. Lelassulás, emberek hiánya, félelem, aggodalom, bizonytalanság. Ellentmondó hírek és javallatok. – Mindezekkel szembeni védekezésemet azzal kezdtem, hogy teljesen kikapcsoltam a híreket és a rettegés helyett a figyelem töltötte ki a mindennapjaimat és a kezdeti, unatkozástól való félelem helyét számtalan felismerés töltötte ki.

Nagy teher esett le a vállamról éppen a mai napon, ugyanis mindenképp valami piros ruhadarabot kellett szereznem a kis Hercegeknek, ugyanis ez lett a kedvenc színük, mivel ezt tudják kimondani. Hozzátenném azt is, hogy minden bizonnyal ehhez én is hozzájárultam, mivel egyik kedvenc színem és tele van vele a lakás, a konyhai eszközök, a díszek, a saját ruháim… szóval látják épp eleget, de azért nem csak ezzel az egy színnel találkoznak, mielőtt bárki erre gondolna.

Az idén is elkezdődött a böjti időszak, de most már tényleg el kell gondolkodnom azon, vajon mit is vonjak meg magamtól… Talán mások is egyet tudnak érteni azzal a felfogással, hogy a húsmentes 40 nap, az nem feltétlenül igazi böjt, főleg, ha az ember nem húsimádó és amúgy sem hiányzik az étrendjéből. Másrészt pedig nem is feltétlenül eszik mindenki húst. Az erről való lemondás helyett én inkább mindig valami mást választottam, amit tényleg szerettem. Például moziba menni, koncertre, színházba, megnézni valamit a tévében, amit amúgy már láttam, tehát nem hiányozna az életemből, vagy pedig ha még nem, akkor később úgyis újra meg tudnám nézni. Nem mentem cukrászdába, próbáltam kevesebb édességet enni és hasonlók. Ezek a vállalásaim lassan két és fél éve teljesen átalakultak.

Elmúlt az ünnepi időszak, de bevallom, nálunk még áll a karácsonyfa, hisz szeretjük minél tovább az otthonunkban tudni. A kis Hercegek pedig a mai napig csodálkozó tekintettel állnak előtte, mint az első pillanatban, amikor szenteste meglátták.

Velük készülni az ünnepre igazán nagy kaland volt, mert az éppen „nem akarunk aludni” időszakukat élték, élik – bár néha már alszanak újból délután –, így elég nehéz volt a meglepetés erejével megérkeztetni a feldíszített fát, de az Öregkirály az Öregkirálynéval együtt sikeresen lefoglalta őket arra a néhány órára.

Sokat mesélek. Régen is, most pedig még többet. Általában sokat olvasunk a kis Hercegeknek könyvből, amit nagyon szeretnek egészen pici koruk óta. Élvezettel lapozgatják a kemény táblásokat egyedül, a többit segítséggel és úgy veszik kézbe az újságot, mintha évek óta komoly lapolvasók lennének. Ez utóbbit az Öregkirálynak köszönhetjük, hiszen ő napi szinten olvas újságot és ők ketten pedig mindent úgy akarnak csinálni, ahogyan tőle látják.

Éjjelente, mikor még gyakrabban ébredtek fel, sokat meséltem nekik fejből és így – majd lassan a kedves Olvasók is megismerik – új történetek születtek a kerekerdő lakóival. Volt már lázas és náthás a Kéknyúl, köhögött a Mókus és új házba is költöztek, de ezekről majd szép lassan mesélek majd.

Hallgattunk kísértetünk legutóbbi tanácsaira, így hát kitartunk. Egyébként is dolgozom egy kéziraton, ami nem mellesleg róla szól. Kérdezősködnék tőle – róla, de ezúttal nem vevő rá. Most ő vág gyászos képet és sóhajtozik akkorákat, hogy beleremegnek az irodámban a falra függesztett családi címerek.

Kissé régóta nem jelentkeztem, így valószínűleg a kedves Olvasók úgy gondolták, hogy a kis Hercegek, a kert és mindenféle tennivaló elnyelte írói vénámat, de inkább azt mondanám, ez így együtt az írói időmet tüntette el. Tavasszal írtam, ha jól emlékszem, utoljára. Az Öregkirály betegsége környékén, aztán pedig jött a jó kis karanténos időszak, amit mi a kertben töltöttünk és mindenféle veteménnyel, majd palántával teleraktuk a kertet. Ez természetesen a nyár folyamán adott rendesen munkát, viszont most már élvezzük minden betakarított zöldség és gyümölcs ízét, ami a kertünkben termett. Tele a kamra és tele a fagyasztó. Jöhet a tél!

Minden bizonnyal mások is kerültek hasonló helyzetbe. A nyár pedig eltelt. Szerettük volna a kis Hercegeknek megmutatni, ha nem is a világot, de legalább országunk mindenféle rejtett szépségét, viszont a nagyszülők és az ő kicsi életük védelme érdekében nem nagyon fedeztünk fel semmit. Itthon játszottunk és kertészkedtünk, amibe szép lassan ők is beletanultak. Nagy kedvenc lett a söprű és a gereblye, de az igazi örömöt a virágszedés és a levendulaszüret jelentette. Az Öregkirály pedig szép lassan meggyógyult, így a mostani időszakra betegségének már csak a nyomai maradtak. A Hercegek pedig megtanultak még jobban vigyázni rá, odafigyelni egymásra és másokra is.

Reméltük, hogy talán az ősz beálltával majd kirándulhatunk nagyokat és gyönyörködhetünk az őszi erdőben, de ez a vírus megint keresztülhúzta számításainkat, ráadásként pedig lassan egy hónapja mindenki szép lassan elkezdett köhögni. A kis Hercegek már láttak szkafanderes néniket, akik jöttek mintát venni, vajon mi baja lehet a családnak, de ezt a vírust nem tudták kimutatni. Viszont önkéntesen újból karanténba vonultunk, aminek az lett a hozadéka, hogy egyetlen Királyfim is itthon töltötte napjait, amit mindannyian nagyon élveztünk.

Ráadásként úgy döntöttünk, mivel nem sétálgathatunk és mutathatunk meg gyönyörűen feldíszített tereket, városokat, inkább itthon díszítünk fel mindent. A karácsonyra várva pedig lassan díszbe borul az egész ház, amiben nagy segítséget jelentenek szomszédaink, akik szintén itthon töltik napjaikat és még karácsonyi díszeket is gyűjtenek. A két ház és udvar így lassan teljes pompájában ragyog, várjuk a Mikulást és a karácsonyt.

Valószínűleg még sok család jár ugyanebben a cipőben, mint mi. Régebben én sem kezdtem már november elején díszíteni és készülni. De ez a világjárvány és az egyre ijesztőbbé váló hírek, valamint saját állapotunk és a nagyszülők, valamint a gyerekek védelme arra késztet, hogy itthon tegyem még szebbé, színesebbé és díszesebbé a napokat. A kis Hercegek pedig minden alkalommal rácsodálkoznak a gyarapodó díszekre. Örömük pedig így már két családnak ad a szomorú őszben boldog pillanatokat, így készíthetjük lelkünket az igazi karácsonyt várva.

Rószegh Lili

Szomorúan visszhangoztak a villanykapcsolók kattanásai, szinte fodrozódtak a térben a műtárgyak között.
- Ne légy szomorú! Nem szeretem, ha szomorú vagy – szólal meg egy halk hang mögöttem.
- Pedig ma szomorú vagyok. Minden megváltozik és ezt nehezem viselem.

A hang tulajdonosa sóhajt egyet és átkísér a következő terembe, ahol szintén lekapcsolom a villanyokat és áramtalanítom a multimédiás tartalmakat.

A test–lélek–szellem hármasából évtizedeken át hajlamos voltam a két utóbbira fektetni a hangsúlyt. Nagyjából egy éve azonban reggeli és esti bontásban naponta kétszer végzek hastáncgyakorlatokat. Gondoltam megosztom Önökkel ez irányú tapasztalataimat. A táncok mindig is az emberi kultúra szerves részét alkották, nem is erre kívánom a figyelmet terelni, mindössze kedvet szeretnék csinálni a mozgáshoz, hiszen örömöt okoz! Arra pedig mindannyiunknak nagy szüksége van, még a magamfajta bölcsésznek is, aki könnyen felismerhető a fenekéhez nőtt székről és a szeméhez ragadt könyvkupacról.

Ma rendhagyó nap van. Dolgozni megyek, de színes cipőim helyett ezúttal gumicsizmát húzok, ugyanis társadalmi munkában krumplit szed a munkakollektívánk.

Valóban szokatlan ez a nap, mert feketerigó füttyét hallom, ami lehetetlenség szeptember második felében. Megállok, s hirtelen májust érzek. A csodás májust az illat fergetegével, a színorgiájával; a pompás ruháját felöltő májust, amely idén igencsak felejthetetlen volt a bőséges tavaszi virágok, a madárdal és sok minden más miatt… S épp májusban olvastam Hamvas Béla e hónapról írt lélekemelő sorait a Silentium című művében. A május az év leggyönyörűbb hónapja, állapítom meg, de emlékeimből-gondolataimból egy pajkos szempár vizslatása zökkent ki. Seregély ül a villanypóznán és mintha belelátna a májusról szőtt ábrándjaimba, majd csúfondárosan elrepül.