Életünk
Évekkel ezelőtt írtam erről. Milyen fontos várni. A karácsonyra, az ajándékokra, meglepetésekre, Mikulásra, Jézuskára, kinek mi tetszik. Várni valakire és valamire.
Ez a várakozás az utóbbi időszakban, mióta a Kishercegek valós létezői életemnek, megint új értelmet nyert. Először rájuk vártam, sőt vártunk, várakoztunk és az első karácsonyi, adventi időszak úgy telt, hogy arra vártam, mikor érkezik el a pillanat, amikor átölelhetem őket. Születésük után a várakozás megint mást jelentett, hisz napról napra, ahogy telt az idő, minden egyes perc elmondhatjuk, várakozással telt, mikor lépnek egy újabb szintre fejlődésük során. Emellett pedig újra eljött az advent… akkor még inkább csak nekünk jelentett igazán valamit, hiszen ők még csak a csillogó fát nézték és nem sokat értettek abból, mi is zajlik körülöttük.
December. Szerintem minden gyerekes családnak, főleg ott, ahol pici gyerek van, nagyon nehéz időszak. Első körben mondhatnám azt is, hogy az ajándékok és a nagy rohangálás, a mindenki igényeihez való igazodás miatt. De tényleg? Ez nem is olyan rossz, hiszen nem kell megállás nélkül, rohanva vásárolni – ezt pedig nem csak a mostani nehezebb időszak mondatja velem. Nálunk eddig is inkább az okozta a nehézséget, hogy a család tágabb részét rávegyük arra, hogy nincs szüksége a Kishercegeknek a 146. kisautóra vagy bármilyen más apró méretű építős játékra. Van elég, még kicsivel is több, mint kellene és inkább csak a veszélyességüket látjuk, ha véletlenül nem pakolnak el maguk után és elrejtve a fotel lábánál felejtődik egy kisebb jármű…
Felénk járja egy mondás: „Eltűnt, mint szürke szamár a ködben”. Most saját magamra kell értelmezzem ezt a szólás-mondást, mivel szerintem akik régebben követték az oldalunk láthatták, hogy – hogyan is fogalmazzak – elég sokszor jelentkeztem… Aztán pedig kisebb-nagyobb kihagyásokkal és az utóbbi időben előkerült a „szürkeszamár-effektus”.
Erről még nem írtam. Mint ahogy olyan sok dolog marad meg csak bennem, mert mire ideülnék a géphez, őszintén szólva, sokszor inkább az ágyat választom… Elnézést kérek kedves Olvasók ezért a kis önző tettemért, de szerintem azért akadnak néhányan, akik megértenek.
Változás. Ez a szó illik leginkább az utóbbi néhány év minden egyes megélt napjára. Első változásként tudatosulnia kellett bennem, hogy anya leszek – akkor még csak így kicsi betűvel. Aztán megszülettek a kis Hercegek és akkor tudatosult igazán, hogy anya lettem és ez már így is marad. Szépen nőnek azóta is, egyre elevenebbek, egész napos játék, lótás-futás és minden, ami két hihetetlenül mozgékony kétéves kisfiúnak elérhető a karantén utóbbi egy évében egy hatalmas kertes házban.
Az idén is elkezdődött a böjti időszak, de most már tényleg el kell gondolkodnom azon, vajon mit is vonjak meg magamtól… Talán mások is egyet tudnak érteni azzal a felfogással, hogy a húsmentes 40 nap, az nem feltétlenül igazi böjt, főleg, ha az ember nem húsimádó és amúgy sem hiányzik az étrendjéből. Másrészt pedig nem is feltétlenül eszik mindenki húst. Az erről való lemondás helyett én inkább mindig valami mást választottam, amit tényleg szerettem. Például moziba menni, koncertre, színházba, megnézni valamit a tévében, amit amúgy már láttam, tehát nem hiányozna az életemből, vagy pedig ha még nem, akkor később úgyis újra meg tudnám nézni. Nem mentem cukrászdába, próbáltam kevesebb édességet enni és hasonlók. Ezek a vállalásaim lassan két és fél éve teljesen átalakultak.