Vaclav Fomics Nyizsinszkij (Вацлав Фомич Нижинский) 

„Táncolni akarok, rajzolni, zongorázni, verseket írni. Mindenkit szeretni akarok – ez az életem célja. Mindenkit szeretek. Nem akarok sem háborút, sem határokat. Mindenütt az otthonom van, ahol béke van. Szeretni akarok, szeretni. Ember vagyok, Isten bennem van, én pedig benne. Hívom, keresem őt. Kereső vagyok, mert érzem Istent. Isten keres engem, és meg fogjuk találni egymást.”
(Vaclav Nyizsinszkij)

Ha röviden akarjuk őt jellemezni, egyetlen mondattal könnyen megtehetjük:

A világ legtehetségesebb férfi balett táncosa.
A balett egész életemben távol állt tőlem, de véletlenül találtam a Youtube-on egy korabeli felvételt Nyizsinszkij táncáról. Leírhatatlan látvány, a mozgása, szemei szuggesztív ereje. Bevallom, felkeltette érdeklődésemet ez a rendkívüli táncos, akinek a neve ismerős volt számomra, se semmi többet nem tudtam róla. Gondoltam mások is lehetnek így ezzel, ezért kisebb kutatómunkával összegyűjtött beszámolók alapján életére és munkásságára szeretném kicsit felhívni a figyelmet. A legendás táncos egyébként nagy érdeklődést vált ki mind a mai napig.

Birsalmasajtos aszalékos gyümölcskenyér

Minden évben kitalálok valami olyat, amit még korábban nem sütöttem. Ez idén egy birsalmasajtos gyümölcskenyér lett, amihez még jó sok aszalt gyümölcsöt raktam. Az illata csodás lett és mindenki rajongott érte, és nem csak az illatáért…!

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk Kedves  Olvasóinktól a régi közmondásokból csemezgető írásunkkal kapcsolatosan. - Illetve finoman tudtunkra adták, hogy a karácsony előtti időszak talán nem a legalkalmasabb Erdélyi János A magyar közmondások könyvében (Pest, 1851.) található közel 9.000 darab régi magyar mondás áttekintésére, de azért szívesen olvasnák tovább válogatásunkat. 

Következzenek újra eleink régi mondásai, a korábbiaknak megfelelően korabeli helyesírással és zárójelben Erdélyi János magyarázataival. Talán a karácsonyi vendégváráshoz is találunk köztük hasznos szófordulatot!

A magyar közmondások könyve a Kisfaludy Társaság megbízásából készült, szerkesztette és kiadta Erdélyi János. A kötet Pesten jelent meg 1851-ben. A szerző az előszót Pesten írta meg, 1851. március 15-én.

A gyűjtő 9000 (!) darab magyar közmondást gyűjtött össze, közmondás alatt értette mindazokat a rövid szólásmódokat, amely a népnél öröklött formában szájról szájra élt.
Erdélyi János hangsúlyozza, hogy minden közmondásnak szófeletti értelme van, ezért a szimbolika
"mélyen bejátszik a közmondások természetébe, kettős hatalommal ruházván föl a szavakat: hogy legyenek ott a fül és szem előtt, mint az általok kifejezett gondolat".
A közmondások ítéletet adnak, nem kímélik az öregséget, szépnemet, kifog a hatalmon. Olykor packázik, alkalmanként pajkos, máskor kedveskedik, néha parancsoló, "sőt mosdatlan száju is nem egyszer".

Az alábbiakban a gyűjteményből szemezgetünk pár régi, talán ma már kevésbé ismert közmondást. A helyesírást nem modernizáltuk, a mondások mellett zárójelben közöljük a gyűjteményben is található magyarázatokat.

Egy ismeretlen recept – Torta sütőtökkel

Néhány hete meglátogattam egyik legjobb barátnőmet és egy fantasztikus süteménnyel kínált meg, kisfia pedig egyszerűen odáig volt tőle, hogy ő ilyet ehet ebéd után. Eddig is szerettem a sütőtököt és nagy kedvencemet tortaformában látni, úgy voltam vele, biztosan jó dolog sülhetett ki belőle. A színe is csodás, főleg egy ilyen borúsabb, már ténylegesen a telet idéző napon, így eldöntöttem, kipróbálom ezt a süteményt. Kíváncsi vagyok, nekem is olyan jól sikerül-e és szintén akkora keletje lesz, mint barátnőmnél.
Íme, a recept, amit innen is köszönök neki!

Elmentem a belvárosba venni néhány dolgot, mivel a rokonság nagy részének mindenféle születés- és névnapja van novemberben. A cím viszont nem ezért van, bár sokan gondolhatnánk, hogy mi már ebből adódóan elkezdjük a nagy családi ünneplést november elején és be sem fejezzük a következő év kezdetéig. Ugyan van benne valami, de mégsem ez jutott az eszembe a cím kapcsán.

Ahogy említettem, elmentem körülnézni, ki minek is örülne és döbbenten tapasztaltam, hogy lassan minden kisebb és nagyobb boltban, az ilyen nagyobb helyeket ne is említsük, megjelent a karácsony… Girlandok, fenyők, minden tiszta műhó és karácsonyfadíszek tömkelege, hóemberkék gyülekezete a Mikulással, valamint a hozzá tartozó elmaradhatatlan, piros orrú rénszarvasok rémisztgetnek néha, mert nem feltétlenül szépek. Minden telis tele ezekkel a figurákkal és díszekkel, de még csak november van, ráadásnak a klímaváltozásnak "hála" olyan 20 fok körüli hőmérséklettel.

Ősz van és ez nálunk az alma szezonja. Mindenféle van a kertünkben és hát ebből adódóan amilyen almás sütemény van, előbb-utóbb az asztalra kerül. Már a préseltetést is fontolóra vettük, hisz az igazi almalénél nincs is finomabb, de mire odáig jutottunk, rájöttünk, hogy nagy részét már megeszegettük, így maradt a jövő évre az ötlet. Másnak viszont tudom ajánlani. Nézzen csak körbe ott, ahol él, biztosan fog találni valakit, aki ezzel foglalkozik.
A ma délután szintén almás sütemény készítésével telt, mivel rábukkantam egy új receptre és menten ki is szerettem volna próbálni. Az íze finom, bár nálam abból a papírból kissé nehezen jöttek ki, szóval lehet elméreteztem az alma mennyiségét, mert bevallom, azt nem igazán mértem meg, hanem a minél több, annál jobb elvét vettem alapul, ami süteményeknél nem feltétlenül hasznos…
De íme a recept és mindenki kipróbálhatja a saját konyhájában is.

A hosszú hétvége első napjának estéjén… egy kis csapat elindult egy kis ország déli részén, egy erdő szélén, hogy megfelelő leshelyet találjon magának és a sötétség lassan leszállt, köd árasztotta el a vidéket… na nem kell megijedni, de nagyjából így kezdődött életem első vadászós estéje. Azért valljuk be, van egyfajta bája, a gyönyörű őszi estében, a színpompás erdőket nézve, alkonyatkor elindulni és felülni egy lesre.

Életem daliás Hercege rábízott egyik legjobb barátjára, aki tapasztalt vadászként nem tudom, mennyire örült egy cserfes leányzónak, aki kimondottan az élő állatokat szereti és maximum azért megy el az erdőbe és ül fel egy magaslesre, hogy csodálja a tájat és az állatokat, de remélhetőleg benne is olyan élmények maradtak, amik után még közelébe mehetek bármilyen lesnek, ha ő is ott van.

Megint rám tört a filozofálgatós énem és ezt egy versnek köszönhetem. Pontosabban egy zeneműnek, amit a kórussal énekelünk (na most már ezt is elárultam magamról, de minek is tagadnám, hisz gyermekkorom óta ezt teszem). A vers Kőrösi Csoma Sándorról szól, pontosabban mintha az ő gondolatait közvetítené a költő számunkra. Nos, itt olvashatjuk ezt az igazán sokat sejtető mondatot. Elgondolkodtam – ugye szoktam máskor is, csak mostanában nem sikerült papírra, jobban mondva „képernyőre” vetni.

Nyáron festettük a házat… Szerintem senkinek nem kell most azt ecsetelgetnem, mit is jelent ez egy nyolcvan esztendős családi ház esetében. Általában csak az a szó jut róla eszembe, hogy kissé horrorisztikus állapotok kezdenek uralkodni és több ideig tart kipakolni, mint maga a festés, a visszapakolás meg még a kettőnél együtt is több időt vesz igénybe. Ilyenkor átnézzük, mi is kell még nekünk az életünkhöz, előkerülnek mindenféle régi ruhák, papírok, rácsodálkozunk könyvekre, amiket már el is felejtettünk, hogy léteznek valahol az egyik polcon. Elővesszük, odarakjuk az asztalunkra, hogy majd elolvassuk, de van, amiből hirtelen több példány is akad, mivel megfeledkeztünk létéről és beszereztük az újabb kiadást.