Ezúttal nem a világon, hanem önmagunkon értetlenkedünk. Magunk sem értjük, miért nem szeretünk mi színházba járni, hiszen intelligensek, műveltek, a világra nyitottak vagyunk. A televízióban még meg is nézünk színházi közvetítéseket, de élőben valahogy nem megy.
Hárman vagyunk, húszas-, harmincas és negyvenes éveink közepén járunk. Önkritikusan keressük magunkban, mi a gond?

Előre bocsátom: csak enyhe emberiszonyom van, illetve alig egy évtizede regisztráltam egy közösségi oldalon. Mire lett 330 ismerősöm, besokkoltam és töröltem magam.

A minap megláttam az egyik tv-csatornán egy vetélkedőt és ilyenkor mindig elfog a kíváncsiság, vajon mennyit tudhatok, nyerhetnék-e a játékban. Aztán mindig eszembe jut, mennyi kérdés van, amire az ember a választ csak akkor tudja, ha egy általa teljesen haszontalannak ítélt egyetemi kurzuson netán megjegyzett valamit és hirtelen beugrik a válasz…

A tanár is ember... igen, még mindig annak érzem magam, bár a reggel 8-kor kezdődő vizsgasorozat még mindig nem ért véget és már 15.30 körül van... Reggel óta nézem, hogy kedves hallgatóim inkább felnyársalnának tekintetükkel, mintsem írnának valamit az előttük lévő papírra. Helyesebben szólva: bárcsak néhányan tényleg nem írnának le semmit, hisz hatalmas mennyiségű új ismerettel gazdagodom (és nemcsak én, hanem tanárkollégáim is) ebben a félévben újra. Hihetetlen az új ismeretanyag, melyre egy tanár a vizsgaidőszak beköszöntével szert tehet, hisz az emberi kreativitás és főleg az egyetemi padban ücsörgő emberek kreativitása nem ismer határokat. Íme néhány e jeles gondolatok közül: