Minden tavasszal bekövetkezik és őszintén szólva minden évben megvisel, de valószínűleg nem csak engem… hogy miről is van szó? Természetesen az órák ide-oda pörgetéséről. Szerintem nincs ember ebben az időzónában és azokban az országokban, ahol átállítjuk az órát, aki ezt szeretné. Még ha el is akarják velünk hitetni a szakemberek, hogy ennek értelme van, minden bizonnyal ilyenkor reggel ők sem úgy ébrednek, mennyire várták ezt a napot. Helyesebben: vasárnap még mindenki úgy van vele – kivéve azok, akiknek ilyenkor is dolgozniuk kell, mert még akadnak ilyen emberek –, hogy ezen a napon még alszunk egy kicsit, nem bánt senkit, ha nem kelünk fel „időben”. Bár ez mit is jelent pontosan? Időben felkelni… de az erről való filozofálgatást meghagyjuk máskorra, térjünk vissza a mi kis óránkhoz.

Avagy maradjon otthon az, aki influenzás!

Pár nappal ezelőtt ledöntött lábamról az influenza, amit szó szerint kell érteni. Magas láz, hidegrázás, fejfájás, fokozott undor a folyadék látványától is, amit pedig innunk kell ilyenkor, nehogy kiszáradjunk.

Végiggondolva, vajon hol is szerezhettem be ezt az életemből egy cseppet sem hiányzó nyavalyát, hamar beugrott a kép, amint a postán, a boltban, az utcán csapzott emberek hamuszínű arccal méreteseket tüsszögve szórják világgá a cseppfertőzésüket.
Sosem értettem, hogy ők miért ennyire antiszociálisak, és miért akarnak másokat is megbüntetni. Azt sem tudtam soha felfogni, hogy ők miért hiszik el magukról, hogy elpusztíthatatlanok, és a szövődményeknek teljesen ellenállóak. Az, hogy munkájuk van és pótolhatatlanok? Bevallom, ezt a gondolatot elhessegetem, mert tartósan magas lázzal nincs ember, aki képes lenne megfelelő minőségű munkát végezni. Arról meg még nem is beszéltünk, hogy olyanok, mint a bowling golyó: egy jó célzással letarolják az egész környezetüket.

Meghalt Lajos… az a szombat reggel róla szólt és a rettegésről… mi, szüleim és én, rettegve vártuk a reggelt, Lajos viszont minden bizonnyal ebből csak a napfelkelte után érezhetett meg valamit, ha egyáltalán megérezte. Azon a napon ugyanis elérkezett az a pillanat, mely azért még a magyar családok egy részénél a téli időszakra (tekintsünk el a mostani időjárástól) és elsősorban a falvakra jellemző: disznóvágás nagybátyáméknál. Amint talán erre most fény derült, Lajos, az áldozat, egy jól megtermett egészséges sertés, amely eddig vígan éldegélt kis barátai, a tyúkok, kakasok, kutya, macskák társaságában, és ahogy látszik, szerető gazdái még nevet is adtak neki.

Közel egy éve száműztem a televíziót az életemből, és ez olyanfajta hiány, amit képtelenség annak érezni. Sokkal inkább szabadságként és az idő hasznos eltöltéseként fogható fel. Pontokba szedve osztom meg Kedves Olvasóinkkal a tapasztalataimat, hátha mások is követik a példámat!

Ötéves voltam, amikor a szüleim először vittek el a szomszédos faluba, ahol hetente tartott órát kicsi leányoknak egy valamilyen úton-módon odakerült balett-tanár. Sosem tudtam meg, vajon tanárbácsink hogyan került egy párszáz fős településre, miért kezdett el órákat adni, ami sajnos nem is tartott sokáig, mivel egy év után elköltözött és így az én balett-táncosként elképzelt karrieremnek is vége szakadt. Azóta sem folytatódott semmilyen formában, viszont egy dolog megmaradt bennem valószínűleg örökre, az pedig magának a balettnak és a táncnak a szeretete.

De most hogy is jutott eszembe újra? Még karácsony előtt felhívtam szüleimet, vajon mit csinálnak és döbbenten hallgattam édesapám válaszát: „Anyáddal balett-óránk van." Nos, valószínűleg hallhatta, hogy válasza kicsit bővebb magyarázatot igényel, így hozzátette, hogy „Diótörő-program van" és mondandója megerősítése végett csapott egy nagyot a kicsi kalapáccsal. Már mindent értettem, hisz az ünnepek előtti készülődésnek, a diós bejglinek és zserbónak előzménye a belevaló megtörése és édesapám a maga humoros módján szerette volna közölni, mi is a délutáni program.