Minap az egyik bevásárlóközpontban babakocsit toló nő suhant el mellettem. Egymásra néztünk, a rövid szemkontaktus után tovább haladtunk. Pár tizedmásodperc után mindketten megtorpantunk. Elmosolyodtam, ő pedig a keresztnevemen szólított. Egy volt általános iskolai osztálytársnőm volt, akivel legalább 10-11 éve nem találkoztam. Beszélgetni kezdtünk, és felajánlottam, hogy segítek neki bevásárolni, utána majd intézem a saját dolgomat.
Jó volt kicsit megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt években, s megismerni csodaszép, tünemény fél éves kisfiát. Körülbelül húsz percen át mászkáltunk, beszélgetés közben minden szükséges lekerült a polcról. A kasszához kísértem. Elköszönéskor megkérdezte, hogy fent vagyok-e "a legnagyobb közösségi oldalon". Mire én közöltem, hogy nem. Csak így, magyarázkodás nélkül. Ő pedig meglepődött, szerintem évek óta nem hallotta ezt a választ erre a kérdésre. Szavakat keresett, én pedig gondoltam, megadom a mail címemet, ami a vezeték- és keresztnevemből, illetve egy népszerű email szolgáltató adataiból áll. Nem túl bonyolult... De nem. Rövid hatásszünet után kicsit kelletlenül elmosolyodott: „Hát, akkor majd valamikor biztosan összefutunk még." Az én mosolyom leginkább gúnyos volt, amikor mindezt egy „Rendben."-nel nyugtáztam. Megpusziltuk egymást és elbúcsúztunk. Visszamentem a sorok közé, hogy én is megvegyem a szükséges holmikat. Fura érzés kerített a hatalmába. Nem kérjük el egymás telefonszámát – végül is, oké. Igaz, évekkel korábban még így csináltuk, s ha más nem is, de karácsonyra, névnapra azért bevett volt elküldeni egy-egy üzenetet, legalábbis a találkozás után pár hónapig. Senki nem várta el, de mégis így történt, s nem mentünk csődbe a telefonszámlától. Aztán jöttek a mail címek, nem egyszer újságpapírra, papír zsebkendőre írtuk fel egymásnak. A következő heti ötös lottó nyerőszámait nem küldtük át a megadott címre, de azért haloványan kommunikálgattunk. Most meg semmi. Mindezt azért, mert ott van az a bizonyos legnagyobb közösségi oldal – s persze sok hasonló jellegű másik is –, amit én nem használok. Hagyjuk az ideológiát: lustaságból. Amennyiben érdekel, hogy valakivel mi van, azt felhívom, vagy Skype-olunk, s jelen valóságtól elrugaszkodva akár kávézunk együtt; de ha nem, úgysem keresem, de nem is leselkedem utána. Inkább csinálok bármi mást.
Meg sem próbáljuk eljátszani, hogy ezentúl tartjuk majd a kapcsolatot. Ami jó, mert legalább nem álszent, hiszen feltehetőleg nem ok nélkül nem találkoztunk legalább egy évtizede. Egyébként is, ha valakit meg akarunk találni, az menni fog. Harmincas éveink elején járunk, szerencsére a volt osztálytársak szülei általában még jó egészségnek örvendenek, s csak kevesen költöztek el a világ végére.

S ha azt mondom, hogy „Persze, fent vagyok, alap a mai világban!", akkor mi történik? Bejelöljük egymást, és eggyel nő kapcsolataink száma. – Oké. Tovább? Egymásra írunk időnként, azt folyamatosan megnézzük, hogy mit oszt meg a másik? Ennyire még érdekel? De annyira már nem, hogy élőben is beszéljünk vele? Miért akarjuk passzívan megtudni, hogy mi van a másikkal? Miért nem köszönnek egymásnak az emberek az utcán, de még aznap megnézik a másik profilját az interneten?

Na jó. Nem is csak lustaságból, vagy intellektuális felsőbbrendűségből nem szerepelek ilyen oldalakon. Még emlékszem jól, hogy egy évtizede mi volt a profilokon, s úgy hallom, most is ez a divat. Csupa boldog, elégedett, külföldi utazásokban bővelkedő, kiegyensúlyozott családi, baráti és érzelmi életet élő, egzisztenciálisan megalapozott ember. Csakhogy nem azt láttam, amikor szembejött élőben, a virtuális tér védelme nélkül. Persze ritkán találkoztunk. A képek és megjegyzések alapján mégis frusztrált és elégedetlen voltam. Önmagammal. Aztán, amikor úgy hozta az élet, és mégis beszélgetni kezdtünk, minden feltöltött képről kiderült, hogy viszonylag távol állt attól, mint aminek tűnt. Elköszönés után hálát adtam az égnek, hogy olyan az életem, amilyen. – Kicsit melankóliás, kicsit közösségen kívüli, de az enyém. És szeretem.