Régen, évszázadokkal ezelőtt a fiatalemberek vándorútra keltek. Mindenki más okból: ki tanulni vágyott egy messzi universitas falai között, voltak, akik csak a kalandot keresték és sorra járták a várakat egyik lovagi tornáról a másikra, míg mások épp egy műremek elkészítése miatt indultak útnak, hogy hazatérve a város legjobb szabói, asztalosai, kőművesei, esetleg szakácsai legyenek. Ki-ki a saját céljainak megvalósítására.

Királyfik, lovagok, csuhás barátok és mesterlegények rótták az utakat, élték át kalandjaikat, melyeket hazatérve, megállapodva, életük végső szakaszában mesélhettek unokáiknak saját vérmérsékletüknek megfelelően kiszínezve. Keresték önmagukat és talán a legtöbben meg is találták.

Akármerre nézek, mindenhol ugráló szívek és lassan a retinámat kiégető piros és rózsaszín mindenféle árnyalata vakítja el a gondolataim is. Igen, elérkezett a Valentin-nap őrülete. Szegény Szent Bálint is eszembe jut, a lassan húsz éve tartó egyre fokozódó ajándékozási mánia, ami a mi generációnkat (szörnyű még leírni is, kb. mintha 100 évesek lennénk, pedig nem), szóval azokat, akik még nem ebben nőttek fel, még lehet, annyira nem érinti meg.

Avagy maradjon otthon az, aki influenzás!

Pár nappal ezelőtt ledöntött lábamról az influenza, amit szó szerint kell érteni. Magas láz, hidegrázás, fejfájás, fokozott undor a folyadék látványától is, amit pedig innunk kell ilyenkor, nehogy kiszáradjunk.

Végiggondolva, vajon hol is szerezhettem be ezt az életemből egy cseppet sem hiányzó nyavalyát, hamar beugrott a kép, amint a postán, a boltban, az utcán csapzott emberek hamuszínű arccal méreteseket tüsszögve szórják világgá a cseppfertőzésüket.
Sosem értettem, hogy ők miért ennyire antiszociálisak, és miért akarnak másokat is megbüntetni. Azt sem tudtam soha felfogni, hogy ők miért hiszik el magukról, hogy elpusztíthatatlanok, és a szövődményeknek teljesen ellenállóak. Az, hogy munkájuk van és pótolhatatlanok? Bevallom, ezt a gondolatot elhessegetem, mert tartósan magas lázzal nincs ember, aki képes lenne megfelelő minőségű munkát végezni. Arról meg még nem is beszéltünk, hogy olyanok, mint a bowling golyó: egy jó célzással letarolják az egész környezetüket.

Avagy mihez is hűséges a macska: a házhoz, vagy az emberhez?

Sokáig nem volt macskám, mivel a macskatartás rendkívül túldimenzionált elfoglaltságnak tűnt mások szájából. Rengeteg szlogent hallottam, onnan kezdve, hogy a macska szeretetéért meg kell dolgozni, egészen odáig, hogy a cicák a világ legegoistább lényei.

Aztán úgy hozta az élet, hogy nekem is lett két macskám, igazából azért, hogy szórakoztassák a kutyámat, aki távollétemben végig a kapunál nyüszített. Az összeszoktatás megtörtént, s a két apró, tenyeremben elférő pamutgombolyagból viharos gyorsasággal félfelnőtt macskák lettek, akik az immár társaságban megnyugodott kutya hátán békésen elszieztáznak.

Eleinte a pincében laktak, és tevékenykedésüket elnézve egy életre megfogadtam, hogy nekem a házon belül biztos, hogy nem lesz soha macskám. Minden mozdítható, ráugorható tárgy a földön fekve kötött ki, és nagyon nem olyan állapotban, mint amilyennek én szerettem volna látni. Aki figyeli a macskák játékát, az biztosan egyetért azzal, hogy a macskák született gyilkosok és nem mondtak le ragadozói mivoltukról. A játékelemek nagy része könnyen felismerhető, amikor látjuk őket vadászni és játszani az áldozattal.

Tél van, és így megint igénybe veszem a tömegközlekedést. Ez általában mindenféle kerekeken guruló hosszabb-rövidebb járművet jelent, szépen buszozgatok ide-oda. Amúgy nem azok közé tartozom, aki autóját elrakja télire pihenni, hanem mivel egyáltalán nincs, így én mindenhova gyalog járok, persze, elérhető távolságokra, de így is sikerül megtenni azért pár kilométert naponta (még az egészségnek is jót tesz, tudom javasolni). Télen is szeretek gyalog járkálni, de azért az esős, havazós, lucskos napokon inkább megvárom a közelgő buszjáratok valamelyikét és így újból vizslathatom utastársaimat, ahogyan azt régebben mindig csináltam.

Bevallom sokáig azt hittem, hogy csak számomra – és úgy általában a nők számára - jelent az éjszakai vezetés egyfajta félelemgyakorlatot. Bőszen kérdezgettem róla vezetésben nagy rutinnal rendelkező férfiakat, és kiderült, nem csak nekem jelent kihívást a vezetésnek ez a fajtája, sőt a férfiak nagy része legalább annyira nem szereti, mint a nők.

Nyilvánvalóan nem, hiszen a külvilágból származó információink jelentős része, akár 90%-a látás útján kerül birtokunkba, márpedig a sötétben éppen ez az arány redukálódik le.

A téli időszakban a sötét órák számának növekedése miatt gyakorlatilag már a délután közepétől az esti/éjszakai vezetés körülményei között találjuk magunkat. Ilyenkor a (szemerkélő) köd, az eső, a havas eső tovább csökkenti látási viszonyainkat. Ráadásul a „farkasvakság” jelensége nemcsak az ebben a betegségben ténylegesen szenvedőknél lép fel, hanem sokan nehezen alkalmazkodnak a szürkületbe és félhomályba boruló terephez.
Autós oktatóval, hivatásos sofőrrel és az utca emberével konzultálva foglaljuk össze, mire kell fokozottan figyelni az éjszakai vezetések során.

Ne felejtsük el, hogy a legtöbb közlekedési baleset naplemente után történik!

Január 22. A magyar kultúra hivatalos napja immár 1989 óta, bár a magyar kultúrát szerető emberek számára remélhetőleg nem ez az egyetlen nap, mikor erre gondolnak, de a nem rajongóknak legalább ilyenkor eszébe juttatjuk. Két nap késéssel, de úgy gondoltuk, erről nekünk is meg kell emlékezni valahogy. Írásaink általában, mondhatnánk nagyobb részt nőkről és nőknek, de nem csak nőknek szólnak, ezért egy Magyarországon ma annyira már nem ismert írónő, Berde Mária egyik költeményét választottuk, mint a magyar kultúra évezredes hagyományaira emlékező írást. Berde Mária Erdélyben, egy Kackó nevű településen született 1889-ben és 1949-ben halt meg Kolozsváron. A magyar irodalomtörténet jeles írónői közé tartozik, sajnos azonban ma már nem ismerik olyan sokat munkásságát.

Talán kezdjük ott, hogy olyan másfél évvel ezelőtt felmerült bennem és a páromban a terv, hogy nemsokára szeretnénk egy kisbabát, de nem akartuk csak úgy „bevállalni”, a kellő anyagi háttér megléte nélkül.

Mindketten dolgoztunk, páromnak jó munkahelye van/volt, és nekem is volt munkahelyem, csak az volt a gond, hogy minimálbért kerestem... Igen a mai világban sajnos ez nem meglepő. Eldöntöttem, hogy más munkahelyet keresek és isteni jelként egy olyan álláslehetőségről értesültem, ami pont abban a városban van, ahol két hónapja vettünk házat. Pályáztam, behívtak interjúra és végül felvételt is nyertem. Pár hónapot dolgoztam ott, mikor végül kaptam máshonnan egy nagyon jó állásajánlatot, olyat, ami számomra a top 5 munkahelyek egyike volt. Szerencsére megnyertem a leendő főnökeimet és felvettek. Szerintem azért, mert nagyon nyugodt voltam, viccelődtem és nem éreztettem azt, hogy ’meghalok, ha nem kapom meg’, mivel ott volt még a másik munkahelyem is, tehát teljes nyugalommal vártam a végeredményt. Mikor közölték, hogy felvettek, felmondtam és vártak rám egy hónapot az új munkahelyemen. Itt jól éreztem magam, megfelelő volt a fizetés és hát eleget dolgoztam, hogy végre belekezdhessünk a babaprojektbe.

Meghalt Lajos… az a szombat reggel róla szólt és a rettegésről… mi, szüleim és én, rettegve vártuk a reggelt, Lajos viszont minden bizonnyal ebből csak a napfelkelte után érezhetett meg valamit, ha egyáltalán megérezte. Azon a napon ugyanis elérkezett az a pillanat, mely azért még a magyar családok egy részénél a téli időszakra (tekintsünk el a mostani időjárástól) és elsősorban a falvakra jellemző: disznóvágás nagybátyáméknál. Amint talán erre most fény derült, Lajos, az áldozat, egy jól megtermett egészséges sertés, amely eddig vígan éldegélt kis barátai, a tyúkok, kakasok, kutya, macskák társaságában, és ahogy látszik, szerető gazdái még nevet is adtak neki.

Az egész ott kezdődött, hogy büszke háztulajdonos lettem és a házhoz, portához ingyen szolgáltatásként kaptam egy láthatatlan macskát.
Legalábbis sok nyom árulkodott arról, hogy lakik nálam egy macska, de sem én, sem egyik családtagom nem látta még soha. A rövid ideig üresen álló házba beköltözött egerek megfogyatkoztak, majd eltűntek, és a hálából a pinceajtó elé letett ételmaradékoknak is rendre nyoma veszett. A kertben gyakran láttam egy vörös, illetve egy szürke farkú fehér macskát, így biztosra vettem, hogy kettejük közül az egyik vadászik nálam.

Egyik májusi hétfőn borzasztó trópusi (szokatlan ez a szó a mi éghajlatunkon, mégis megismertük már a valóságban is) vihar csapott le ránk. Úgy fújt a szél, hogy már-már Óz történetében éreztem magam. A házat szerencsére nem kapta fel a szél, de kisebb károk sajnos keletkeztek. A pincebeli helyzet feltérképezéséig csak szerdán jutottam el. A levezető öt meredek lépcsőn sár állt, ami a heves esőzés következtében az ajtó és a küszöb közti résen zúdult alá. A pince alsó lépcsőfokán hatalmas létra áll, ez vezet fel a padlásra. Gondoltam, inkább nem mennék le a lépcsőn, csak ha megszárad a sár, nehogy elcsússzak és összetörjem magam. Már fordultam volna vissza, amikor valami furcsát vettem észre a létra tövében. Beljebb hajoltam, villanyt gyújtottam, majd a felismerés után majdnem ugrottam egyet.