Számunkra a reggel azt jelentette, hogy rettegünk, vajon Lajos beteljesítette-e már élete célját vagy még nem és majd csak akkor szembesülünk ezzel, mikor odaérünk. A mi hármasunk inkább azt preferálná, hogy Lajos éljen addig, mit a teremtője adott neki vagy mi ne lássuk, ahogy bevégzi rövid földi pályafutását. Nálunk ugye a karácsonyi hal is élhetne, míg víz adatik számára, így hát a többi élőlénnyel is ez a helyzet. Most eldöntheti a kedves olvasó, vajon Lajos vagy mi rettegtünk jobban ettől a naptól… ebből kifolyólag természetesen el is aludtunk, valószínűleg tudatalattink nem kívánta látni a vég kezdetét…

A reggeli eseményeket csak elmondásból tudnám megosztani, mivel a rettegés foka nálam magasabb, mint a többieknél és ehhez jött még a reggeli szundikálás is. Ezen a holtponton aztán átsegíti az embert a mindenféle pálinka, melyeket nagybátyám saját főzéséből kóstolhatunk, pogácsák, sütikék és máris barátságosabb az élet és Lajos halála is. A hagyomány, a téli reggelek falun, még egy kis napsütés volt, mégis megteszik hatásukat és bár rettegve tekintettünk e nap elé, valahogy Lajoson kívül mindenki túlélte.

Estére már a mi kedvünk is jobb lett, főleg édesapámé, aki nagy örömmel eszegetett a Lajosunkból készített vacsorán, ami így elég morbidan hangzik, de tényleg így van. Amúgy hozzátenném, a családban élő sertések mind Lajosok, így tehát Lajos örökké él!