Mivel egészséges babucit szeretnénk, belevetettem magam a keresésbe, hogy mit kell ilyenkor a pároknak tenni.
Végül arra jutottam, hogy elmegyek egy teljes orvosi kivizsgálásra es elkezdem szedni a terhes vitamint, mivel leginkább ezt javasolták, és nem is bántam, mert jött a tél, a vitaminokat meg úgyis pótolni kell.
Mivel macskákkal nőttem fel és most is együtt élek egy kutyával és macskával, tudtam arról a bizonyos toxoplazma betegségről, ami nagyon veszélyes is lehet a baba számára. Jött úgyis a kötelező nőgyógyászati vizsgálat ideje, az a bizonyos rákszűrés, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek és kérek a doktortól egy beutalót erre a vizsgálatra is. Elérkezett a nap és nem épp azt a véleményt kaptam, amire számítottam.
Teljesen kiábrándított a válasza, mivel egyből azt mondta: „az állatoknak menniük kell!” De ő ezt nem értheti, hisz nem ő nőtt fel velük, nem kapott tőlük annyi szeretet mint én, gondoltam, én nem állatként tekintek rájuk, hanem hű társaimként. Így hát bólintottam egyet és eljöttem. Bepróbálkoztam egy másik doktornál is, aki természetesen egyből adta a beutalót a vizsgálatra, de figyelmeztetett, hogy elég sokára jön még az eredmény. Ettől a doktortól teljesen más élményekkel távoztam, mint az előbb említettől, hisz ez az orvos meg is dicsért, hogy jó ilyen hölgyet látni, aki ennyire szeretne babát és ennyire utánajár a dolgoknak. Két hét után jött az eredmény: maradnak az állatok, hiszen én már immunis vagyok. Szerintem azért is, mivel nyolc éves korom óta mindig vannak benti cicáim. Persze az almozást attól függetlenül megörökölte a párom!
Teltek a hónapok s egyszer csak úgy éreztem, na most sikerült!
Nagyon örültem, párommal vettünk tesztet, de sajnos negatív lett... Sajnos szerintem csak "behallóztam", mert túl sokat olvastam a neten a tünetekről. Senkinek nem ajánlom, hogy a neten keresgéljenek ezek után!
A sikertelen teszt után megfogadtam, hogy csak akkor csinálok újat, ha kimarad az a bizonyos "havi látogató". Beletörődtem az események ilyen alakulásába. Pár hónappal később találkoztam a barátnőimmel, és persze felmerült a szokásos kérdés: „Sikerült-e?” Emlékszem, azt válaszoltam, hogy most nem hiszem, mert itt az a bizonyos pattanás, ami mindig jelzi, hogy meg fog jönni egy hét múlva. De szerencsére, amikor tényleg lemondtam róla, sikerült!!
Karácsony előtti héten kellett volna megjönnie. Karácsony előtt két nappal csináltam egy tesztet, ami pozitív lett, már sejtettem - mert megint hibáztam és a neten néztem utána, hogy miért ébredek fel hajnali 4-5 körül, amikor engem addig az ágyból kirángatni sem tudtak. Azt olvastam, hogy ez az első tünetek egyike lehet. Tüneteim az első hetekben ez és a folyamatos puffadás, fáradtság és szurkálás volt.
Na, de ha már én tudom, mikor közöljem a párommal? Gondoltam, jó lesz ez számára plusz ajándékként, és eltettem a tesztet. Nagyon örültünk, amikor kibontotta. Jó volt, hogy az első hetekben az ünnepek miatt végig otthon lehettünk és pihenhettem.
Január első hetében elérkezettnek láttam az időt, hogy bejelentkezzek a nőgyógyászhoz. Kértem időpontot, kaptam is következő héten keddre, na de egy kis hang miatt ismét elkezdtem keresgélni a neten, mert rémlett valami, hogy az előző munkahelyemen azt mondták, hogy a hetedik hétig nem javasolt menni, és én akkor még csak öthetes lettem volna. Ahogy olvasgattam a neten többen voltak azok, akik miatt úgy döntöttem várok egy hetet, tovább amúgy sem bírtam volna, így lemondtam és kértem új időpontot csütörtökre egy másik dokihoz (mert a keddi doki után is nyomoztam és nem volt túl szimpi…). Nem bántam, ha nem látnak szívverést még, csak mondják meg, hogy méhen belüli-e és jó helyen van-e a kicsiket.
Eljött a várva várt nap. Hathetesek és ötnaposak voltunk és volt szívhangja! Elmondhatatlanul örültem.
Egyre nehezebben teltek a munkában töltött napok, leginkább fáradtan, álmosan. Két hét múlva ledöntött egy betegség a lábamról, és elmentem doktorhoz, aki azt mondta ebből veszélyeztetett terhesség lesz, mivel alig van vérnyomásom, és amúgy is ájulós típus vagyok. (Régebben suliban az évnyitón, évzárón mindig elájultam, és a buszon is mindig volt helyem, mivel ha elájultam egyből átadták a helyet, tehát voltak azért ennek előnyei is). Többször elmondta a doktor, hogy a kisbabám legyen az első és írassam ki magam táppénzre. Elmentem a nőgyógyászhoz, akkor már kilenc hetesen és ő is ezt ajánlotta.
Hát itt tartunk most, pihenünk jó sokat.
F. Viola
Folytatjuk