Egy döglött fekete macska feküdt ott. S van úgy, hogy az emberben millió egy dolog szalad át. Először dühös lettem, hogy „ez is idejött nekem megdögleni", aztán egy enyhe cinikus roham kerülgetett, mert eszembe jutott az a rész A három amigó című filmben, amikor lelőtték a láthatatlan lovagot. Ezt követte a hárítás, vajon kinek fogok szólni, hogy tüntesse el a holttestet.
Néztem azt a szegény jószágot és győzködtem magam, hogy gyorsan találjak ki valamit, hisz mégsem kellene ottmaradnia túl sokáig.
Eszembe jutott a Kis Herceg rókája. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél. Márpedig látatlanul is kisegítettük egymást, ő vadászott, én pedig cserében etettem.
A lépcsőn lefelé már gimis olvasmányaim köszöntek vissza, élükön Stephen King Állattemetőjével. Bevallom, a lépcső aljáig való lesompolygásom közben végig azt vártam, hogy a szerencsétlen jószág szemei kinyíljanak, felpattanjon fektéből és hegyes szemfogait rám villantva elmeneküljön.
Leértem mellé és csak arra tudtam gondolni, hogy én ezt nem... Egyedülálló nőként inkább édesapámra bíznám ezt a feladatot... Aztán elszégyelltem magam, ideje felnőni...
Így hát megtettem az utolsó lépcsőfokot is és megállapítottam, hogy szegény macska örökre és végérvényesen elhalálozott.
Lelkem egyik szegletében felmerült egy kérdés. Nem vagyok ugyan babonás, de egy dologban javíthatatlan vagyok: autóban ülve (bármely ülésen) keresztet vetek az előttem átszaladó négylábúak láttán. Először csak a fekete macskák esetén tettem így, de aztán eszembe jutott, hogy sötétben minden macska fekete, s ezután diszkriminálás nélkül minden macska láttán keresztet hánytam. Aztán messziről a kisebb kutyákat macskáknak nézve szintén jött a mozdulatsor, főként mikor olvastam, hogy a középkori babonákban a fekete macska és a fekete kutyák egy elbírálás alá estek. Innen egyenes út vezetett a színre és fajtára való tekintet nélküli keresztvetéshez.
Szóval feltettem magamnak a kérdést: a döglött fekete macska vajon balszerencsét hoz...?
Dilemmámmal lefoglalva feljöttem a felszínre, megkerestem az ásót, a kapát és a lapátot, és megástam a kert végében a sírt. Harry Potter járt az eszemben, aki varázsló létére kézzel ásta ki Dobby sírját.
Amikor már elég mély lett a sír, kesztyűt húztam és a holttestet fellogisztikáztam a lapátra. A sírhoz vittem és belehelyeztem szegény jószágot. Visszalapátoltam rá a földet, és rájöttem, mi a világ legborzalmasabb hangja. A föld dobbanása a koporsón. Örültem, hogy ez elmaradt...
A sír köré közepes méretű köveket szedtem, hogy megjelöljem, hol lakik ezentúl egykori majdnem macskám. Még mindig hiányérzetem volt, ezért metszőollót ragadtam és a virágos kertből csodaszép rózsákat szedtem a sírra.
Ott, a köves-rózsás sírnál újabb olvasmány jutott az eszemben, ahogy szétnéztem a portámon. A Száz év magányban Macondo akkor lett igazi település, amikor meglett az első sírja. Ezt éreztem én is. Most már ide tartozom. S azt, hogy mennyire rosszul gondolják az emberek, amikor azt vallják, hogy „az vagy, amit megeszel", mert nem erről van szó. Az vagy, amit olvasol, amit magadba szívsz, amit az agyad elraktároz és egyszer csak előás onnan, ha érzelmi megrázkódtatás ér. Nemcsak az egerek kipusztítása miatt, hanem azért is hálás vagyok a láthatatlan macskámnak, mert segített felismerni, mi/ki is vagyok. Negyedrész pszichotriller, negyedrész gyerekmese, negyedrész fantasy és negyedrész romantika.
Bodor Cs. Mária