Esetem a fantommacskával

Kategória: Házi kedvencek 2015. január 21., szerda 20:27

Az egész ott kezdődött, hogy büszke háztulajdonos lettem és a házhoz, portához ingyen szolgáltatásként kaptam egy láthatatlan macskát.
Legalábbis sok nyom árulkodott arról, hogy lakik nálam egy macska, de sem én, sem egyik családtagom nem látta még soha. A rövid ideig üresen álló házba beköltözött egerek megfogyatkoztak, majd eltűntek, és a hálából a pinceajtó elé letett ételmaradékoknak is rendre nyoma veszett. A kertben gyakran láttam egy vörös, illetve egy szürke farkú fehér macskát, így biztosra vettem, hogy kettejük közül az egyik vadászik nálam.


Egyik májusi hétfőn borzasztó trópusi (szokatlan ez a szó a mi éghajlatunkon, mégis megismertük már a valóságban is) vihar csapott le ránk. Úgy fújt a szél, hogy már-már Óz történetében éreztem magam. A házat szerencsére nem kapta fel a szél, de kisebb károk sajnos keletkeztek. A pincebeli helyzet feltérképezéséig csak szerdán jutottam el. A levezető öt meredek lépcsőn sár állt, ami a heves esőzés következtében az ajtó és a küszöb közti résen zúdult alá. A pince alsó lépcsőfokán hatalmas létra áll, ez vezet fel a padlásra. Gondoltam, inkább nem mennék le a lépcsőn, csak ha megszárad a sár, nehogy elcsússzak és összetörjem magam. Már fordultam volna vissza, amikor valami furcsát vettem észre a létra tövében. Beljebb hajoltam, villanyt gyújtottam, majd a felismerés után majdnem ugrottam egyet.


Egy döglött fekete macska feküdt ott. S van úgy, hogy az emberben millió egy dolog szalad át. Először dühös lettem, hogy „ez is idejött nekem megdögleni", aztán egy enyhe cinikus roham kerülgetett, mert eszembe jutott az a rész A három amigó című filmben, amikor lelőtték a láthatatlan lovagot. Ezt követte a hárítás, vajon kinek fogok szólni, hogy tüntesse el a holttestet.


Néztem azt a szegény jószágot és győzködtem magam, hogy gyorsan találjak ki valamit, hisz mégsem kellene ottmaradnia túl sokáig.

Eszembe jutott a Kis Herceg rókája. Felelős vagy azért, akit megszelídítettél. Márpedig látatlanul is kisegítettük egymást, ő vadászott, én pedig cserében etettem.
A lépcsőn lefelé már gimis olvasmányaim köszöntek vissza, élükön Stephen King Állattemetőjével. Bevallom, a lépcső aljáig való lesompolygásom közben végig azt vártam, hogy a szerencsétlen jószág szemei kinyíljanak, felpattanjon fektéből és hegyes szemfogait rám villantva elmeneküljön.


Leértem mellé és csak arra tudtam gondolni, hogy én ezt nem... Egyedülálló nőként inkább édesapámra bíznám ezt a feladatot... Aztán elszégyelltem magam, ideje felnőni...
Így hát megtettem az utolsó lépcsőfokot is és megállapítottam, hogy szegény macska örökre és végérvényesen elhalálozott.

Fantommacska


Lelkem egyik szegletében felmerült egy kérdés. Nem vagyok ugyan babonás, de egy dologban javíthatatlan vagyok: autóban ülve (bármely ülésen) keresztet vetek az előttem átszaladó négylábúak láttán. Először csak a fekete macskák esetén tettem így, de aztán eszembe jutott, hogy sötétben minden macska fekete, s ezután diszkriminálás nélkül minden macska láttán keresztet hánytam. Aztán messziről a kisebb kutyákat macskáknak nézve szintén jött a mozdulatsor, főként mikor olvastam, hogy a középkori babonákban a fekete macska és a fekete kutyák egy elbírálás alá estek. Innen egyenes út vezetett a színre és fajtára való tekintet nélküli keresztvetéshez.

Szóval feltettem magamnak a kérdést: a döglött fekete macska vajon balszerencsét hoz...?


Dilemmámmal lefoglalva feljöttem a felszínre, megkerestem az ásót, a kapát és a lapátot, és megástam a kert végében a sírt. Harry Potter járt az eszemben, aki varázsló létére kézzel ásta ki Dobby sírját.


Amikor már elég mély lett a sír, kesztyűt húztam és a holttestet fellogisztikáztam a lapátra. A sírhoz vittem és belehelyeztem szegény jószágot. Visszalapátoltam rá a földet, és rájöttem, mi a világ legborzalmasabb hangja. A föld dobbanása a koporsón. Örültem, hogy ez elmaradt...


A sír köré közepes méretű köveket szedtem, hogy megjelöljem, hol lakik ezentúl egykori majdnem macskám. Még mindig hiányérzetem volt, ezért metszőollót ragadtam és a virágos kertből csodaszép rózsákat szedtem a sírra.


Ott, a köves-rózsás sírnál újabb olvasmány jutott az eszemben, ahogy szétnéztem a portámon. A Száz év magányban Macondo akkor lett igazi település, amikor meglett az első sírja. Ezt éreztem én is. Most már ide tartozom. S azt, hogy mennyire rosszul gondolják az emberek, amikor azt vallják, hogy „az vagy, amit megeszel", mert nem erről van szó. Az vagy, amit olvasol, amit magadba szívsz, amit az agyad elraktároz és egyszer csak előás onnan, ha érzelmi megrázkódtatás ér. Nemcsak az egerek kipusztítása miatt, hanem azért is hálás vagyok a láthatatlan macskámnak, mert segített felismerni, mi/ki is vagyok. Negyedrész pszichotriller, negyedrész gyerekmese, negyedrész fantasy és negyedrész romantika.


Bodor Cs. Mária

Utoljára frissítve: 2015. február 05., csütörtök 13:29
2018. január 19. Péntek
Sára, Márió

Aktuális kérdés

Hogyan tetszik az oldalunk?
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
  • Szavazatok: (0%)
Összes szavazat:
Első szavazat:
Utolsó szavazat:
 
Powered by Sexy Polling
 

Életmód