Városban sok furcsaságot lát a vidék lánya, ezek jelentős részén (pl. öltözködés, amit egyesek divatnak mernek hívni) már fel sem akad. Valami azért mindig jön, ami vizuális kihívásként örökre a retinájába ég.

Legutóbbi városban töltött napjaim során láttam egy ötven körüli, kifejezetten normálisnak tűnő férfit egy teljesen átlagos, mondjuk ki: házi macskát sétáltatni, macskahámmal. Mások biztosan nem akadnak fel ezen, de én még úgy tudtam és tapasztaltam, hogy a macska ragadozó, aki ugyan házi kedvenc, de szabadságpárti.

Összességében ezt így egy kicsit túlzó címnek érzem, de azért mégsem írhattam azt, hogy „elkezd sportolást imitálni”, vagy éppenséggel „futkározik egy kicsit valahol”, esetleg „nagy biciklisnek mutatja magát”. Inkább mindenből egy kicsit. De hogy mi is a nagy ok, amiért ezt elkezdtem, arra azért van magyarázat. Először is szeretném rögzíteni a kedves Olvasókban, hogy soha életemben nem sportoltam igazán. Ez már általános iskolában elkezdődött, amikor testnevelő tanárom valahogy olyan késztetést érzett magában, hogy a kis eminensnek titulált tanulót a falusi iskolában, akinek a szüleit, nagyszüleit mindenki ismerte. Nagyapám, mint a volt főagronómus elég nagy tiszteletnek örvendett és próbálta kis unokáit egy olyan szellemiségben nevelni szüleimmel együtt, amit édesanyjától látott. A lányok így megpróbálkoztak a balettal (ez nekem nem ment annyira, viszont unokahúgaim jeleskednek ezen a területen), zongorázni tanultunk,németül és franciául, főleg a humán területeken jeleskedtem, szóval ahogy egy volt professzorom mondta, olyan igazi 19. századi nemes kisasszonyoknak kijáró nevelést próbáltak megvalósítani. Ebből adódóan a testnevelés, mint olyan nem igazán tartozott nagy kedvenceim közé, hisz mindig utolsó voltam a sorban, a futásban mindig az utolsók közt értem célba és csak azt hallgattam, hogy na itt legalább látszik, hogy én sem vagyok aztán mindenben kitűnő, ezért szép lassan eluralkodott bennem az érzés, hogy ez nem jó.

A szavak zsarnokságáról
avagy szerkesztői levél a Föld napja alkalmából

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt 3-4 hónapban, hogy miért nem került fel több írás a weblapunkra. Válaszolhatnék hivatkozással mindenféle egyéb tevékenységünkre és elfoglaltságunkra, azonban saját nevemben azt kell mondanom, hogy már fojtogatott a szavak zsarnoksága.

Az elmúlt években mindenki írt, gyakran még az is, akinek a magyar helyesírással alapvető gondjai vannak, azonban a virtuális térben a blogok, kommentek lehetőségeit felhasználva szabadon és kontroll nélkül jutatta kifejezésre véleményét. Egy picit magányosan kavarogtam már a szavak sűrűjében, egyre komolyabb energiát igényelt az, hogy az ocsú között búzára akadjak. Néha találtam, de be kell vallanom, azt is inkább könyvek társaságában.

Közlekedünk - közlekedjünk

Gyermekkoromban volt egy csodás piros biciklim és nagyon szerettem. Ugyan nem tettünk szüleimmel hatalmas túrákat, én sem mentem messzebb a faluban az utca végénél, de élveztem, ahogy a hajam lobogott a szélben, mikor suhantam piros járgányommal az utcán és drága nagymamám is gyakran emlegette, hogy az elődjével – egy négykerekű sárga csodával – hogy hajtottam bele az árokba, ami tele volt csalánnal. Aztán teltek-múltak az évek és már nem ültem a biciklire, nem is nagyon találtam hozzá társat sem, másik indokom pedig általában az volt, hogy a végeláthatatlan mennyiségű könyvet, egyetemista koromban főleg szakirodalmat nem tudnám a biciklin olvasni, így nem is lett nagyobb járgányom. Szüleim feleslegesnek tartották ezt a fajta beruházást csak azért, hogy a garázsban egy újabb, nem is olyan olcsó porfogó legyen. Egyetemi éveim vége felé és azok után viszont több időt töltöttem Németországban és felfedeztem a csodás bicikli utakat, amiket egy kölcsönkapott bringával be is tudtam járni. Újra felfedeztem magamnak, mennyire is élveztem a közlekedés ezen formáját gyermekkoromban. Hazatérve mindig lelkesen meséltem, milyen jó is volt kint suhanni az utakon és az itthon maradottak döbbenten hallgatták. Egyetlen testvérem a mai napig nem hiszi el, hogy tudok biciklizni… mert ő azt nem látta…