Elemek megjelenítése címkék szerint: család

Nálunk mindig különleges az Anyák napja, mert ez nálunk sok esetben tényleg Anya napja, mivel édesanyám május elején született, így legtöbbször születésnapjára esik az Édesanyákra emlékező és őket ünneplő vasárnap. Gyermekként, ahogy egy korábbi írásomban már említettem, reggelente rohantam ki az udvarra és szedtem le minden elérhető virágot, amit Ő és drága Nagymamám nagy „meglepetéssel” fogadott.

Az ősz még gyakran tartogat kirándulásra való időt, a minap ezt kihasználva családommal Máriapócsra utaztunk. Hazánk számtalan kis ékszert rejt, és mi ezek közül most az egyik legismertebb görög katolikus kegyhelyet kerestük fel.

Biztosan gondolják a kedves Olvasók, hogy teljesen rákattanva a témára egy újabb gőzölgő gyöngyszemet osztok meg és idilli vasárnapokat, de nem így van. Egy teljesen más szempont az, ami a héten szinte a lelkembe fúródott és nem tudok tőle szabadulni.
A történet ott kezdődik, hogy az én Hercegem/Királyfim (bármelyik kifejezés tökéletesen illi rá) egy régi ismerőse felbukkant, hogy találkoznánk-e vele és élete új párjával. Azt hozzátenném a történethez, hogy azért nem láttuk már két éve, mert idézem: „nem tudok boldog embereket látni”. Mi elfogadtuk és meg is lepődtünk, hogy novemberben még ez előbbi gondolat vezérelte, de örültünk annak, hogy újból képes elfogadni mások éppenséggel boldognak tűnő állapotát, bár ha ez az alap az emberekhez való viszonyunkban, akkor már régen rossz, de ez csak az én meglátásom. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de vártuk a találkozót és inkább az motivált, vajon ki lehet az, aki ilyen mértékű változást hozott az életébe.

Kérem szépen, most aztán bátran elmondhatjuk, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Családot alapítani nem csak egyéni, hanem nemzeti létkérdéssé is vált. S mit tehet egy 30 feletti, családra vágyó nő? Újra szétnéz a környezetében, s megállapítja azt, amit megszokott (aki olyan, az már elkelt, aki meg nem kelt el, az épp azért nem, mert olyan, amilyen), illetve érdeklődik, hogy hol lehetnek a potenciális társ-, majd férj- és apajelöltek. A hír, hogy a harmincas pasik a gimis csajokat hajtják (aki nem hiszi, bátran kérdezze meg középiskola felsőbb éveibe járó lány ismerőseit, hogy mégis, ugyan, hány éves „fiúk” kerülgetik őt), engem az online társkeresés mezejére zavart.
Valahogy így kezdődött a netes társkeresős történetem.

Az elején komolyan vettem a kitűzött célt: ismerkedni, randizni, majd megállapodni egyikük oldalán. Őszinte voltam, valós névvel és fényképpel.

Bíztam a szerencsében, hiszen mindannyian ismerünk olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik netes társkeresőn jöttek össze. Persze hallottuk már Steve Feltham nevét is, aki 25 éve kutatja a Loch Ness-i szörnyet.

Pár nap alatt kiderült, hogy ebből nemhogy férjtalálás nem lesz, de ha sokáig maradok fent az oldalon, akkor bizony úgy döntök, hogy inkább apácazárdában töltöm életem hátralévő részét.

Minden kitartásom és pozitív hozzáállásom ellenére, de inkább által, 8, azaz nyolc napot bírtam. Következzék hát nem elrettentésül, inkább csak tájékoztatóul néhány eset, amikből azért képet lehet kapni, mi is a helyzet ismerkedési fronton.

Elmentem a belvárosba venni néhány dolgot, mivel a rokonság nagy részének mindenféle születés- és névnapja van novemberben. A cím viszont nem ezért van, bár sokan gondolhatnánk, hogy mi már ebből adódóan elkezdjük a nagy családi ünneplést november elején és be sem fejezzük a következő év kezdetéig. Ugyan van benne valami, de mégsem ez jutott az eszembe a cím kapcsán.

Ahogy említettem, elmentem körülnézni, ki minek is örülne és döbbenten tapasztaltam, hogy lassan minden kisebb és nagyobb boltban, az ilyen nagyobb helyeket ne is említsük, megjelent a karácsony… Girlandok, fenyők, minden tiszta műhó és karácsonyfadíszek tömkelege, hóemberkék gyülekezete a Mikulással, valamint a hozzá tartozó elmaradhatatlan, piros orrú rénszarvasok rémisztgetnek néha, mert nem feltétlenül szépek. Minden telis tele ezekkel a figurákkal és díszekkel, de még csak november van, ráadásnak a klímaváltozásnak "hála" olyan 20 fok körüli hőmérséklettel.

Az év vége hagyományosan a megtisztítás, megtisztulás jegyében telik. Elmozdítjuk a nehezebb bútorainkat is, letöröljük mindenhonnan a port, az okos emberek pedig azt tanítják, hogy a takarítási folyamatot nem csak a házunkon, hanem a lelkünkön is végezzük el. Készítsünk leltárt, az idejétmúlt dolgokat dobjuk ki, hogy helye legyen a tudatosan megválasztott jónak.

Gyermekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez az idei életem legszebb karácsonya volt. Aki olvasta a tavaly ilyenkor született „Karácsonyi széljegyzet" című írásomat, biztosan azt hiszi, hogy kisebbfajta agyrázkódást szenvedhettem, pedig nem.

Az, hogy szép lett a karácsony, több dologból tevődött össze, összegyűjtöttem hát egykori önmagamnak és minden szkeptikusnak, hátha ezentúl ez a hangulat lesz általános az év végén!

Sokakkal ellentétben még szeretem a karácsonyt, de nem ezt a rohangálós, szürkeállományt bizonyos mértékben megsemmisítőt és nem azt, amikor mindenki összeveszik a másikkal... Azt a karácsonyt szeretem, amikor már minden kész, a szobában áll a hatalmas feldíszített fa, égnek a fények és a bejgli mellé választok egy finom teát. Készülök az éjféli misére a családommal és ez nekem tényleg arról szól, amiről kellene. Várom a nagy családot, hogy a legkisebbek szemében ugyanazt a csillogást lássam, mint hajdan az enyémben láttak nagyszüleink, akik hihetetlen dolgokra voltak képesek azért, hogy elhiggyük, a Jézuska hozza a fát és mindent, amit alatta találunk.

A karácsony mindenki számára mást jelent, de leginkább a „szeretet", „család", „béke" ünnepét, vagy legalábbis annak lehetőségét hordozza magában. A többség számára. Részemről ez inkább a bűnhődés időszaka. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy vezeklek vélt vagy valós bűneimért, hibáimért, mivel a karácsony túl sok olyan elemmel bővelkedik, amelyek külön-külön sem a legjobb énemet hívják elő, de így együtt meg főleg nem teszik őszintévé az arcomra fagyott mosolyt.

Van egy szó, amire szinte minden ember gyomra összerándul, viccek ihletője, a kabarék királya, vagyis királynője. Az anyós. Sokunknak van. Akadnak szerencsések, akik második édesanyjukat találják meg párjuk anyukájában. Kétségtelenül ők vannak kevesebben.

Az, hogy az anyós nem feltétlenül könnyíti meg az ember életét, arra van egy észak-amerikai csippewa indián mese, amelyik A gonosz anyós címet viseli. Mindenféle hátsószándék nélkül szeretnénk ismertetni ezen érdekes történetet.

Anyukám felháborodva hív fel telefonon. Képzeljem el, hogy egy tehetségkutató egykori győztese, aki annyira mély nyomott hagyott a közgondolkodásban, hogy már a nevére sem emlékszik senki, nyafog a nyilvánosság előtt. Nyafog, hogy a család mekkora kötöttséget jelent az ember életében, és a karrierjét sem tudja szerettei miatt úgy építeni, ahogyan ő szeretné.