Előre szeretném leszögezni, hogy sosem voltam a „Mennyből az angyalt" a karácsonyfa alatt ájtatosan éneklő fajta. Ennek oka nem a gyermekkoromban rejlik, hanem a személyiségemben. A kor előrehaladtával karácsony iránti ellenállásomnak voltak hevesebb, és a tömegbe majdnem beleolvadó korszakai is.
Merthogy a karácsonyt illik szeretni. Csak pár éve hallom másoktól is, hogy rosszul vannak tőle. Néha elcsípek ilyen nyilatkozatokat, s dagadó mellel, cinkos mosollyal nézek oda, ám a másik fél zavartan elnéz, mintha valami illetlen dolgot mondott volna ki.

Viszonylag hamar rájöttem, hogy az emberek nagy részét egyáltalán nem érdekli, hogy valójában mire gondol egy másik ember, az érzéseiről főként csak felszínesen hajlandó tudomást venni. Ezért úgy döntöttem, hogy karácsony alkalmából kreálok magamnak valami privát ünnepet, ami segít elvonatkoztatni másokétól. Bevallom, nem voltam túl egyedi, de a vallási hagyományokat lemetszettem, amikor úgy döntöttem, hogy ezentúl én nem karácsonyt fogok várni, hanem a téli napfordulót. Időben majdnem egybeesnek, s év végére egész testemen és lelkemen kimondhatatlan szomorúság győzedelmeskedik. Téli depresszió... Napot akarok, fényt. Reményt, hogy a köd eloszlik és újra lesznek színek. Tegyük hozzá, hogy a legnagyobb kánikulában éppen ezektől szenvedek, de decemberre ez már csak mesebeli momentummá szelídül.

A mások által eszményített karácsonyban engem kiborít a tolakodása. Már halottak napja után előkerülnek a csoki mikulások, és mire észbe kapunk, már túl sok adventi gyertyánk ég. Rosszul vagyok az ajándékok után teperő tömegtől, émelygek a karácsonyi illatoktól. Sajnálom a fenyőfákat, képtelen vagyok halat enni. Hízásra hajlamos alkatom retteg a sütemények gondolatától is. Nehéz ügy, ugye?
Az egyetlen dolog, amit szívből szeretek, az a képeslapok írása. Minden közeli rokonnak és barátnak a borítékba kicsit beleteszek a szeretetemből, újévi jókívánságaimmal hálát is küldök, amiért vannak nekem. A postára menős rész ismét nem az erősségem...

Próbáltam beolvadni. Isten a tanúm. – Legalábbis remélem ő is részt vett azokon az éjjeli miséken, amiken én... Igyekeztem, de csak magamat áltattam azzal, hogy menni fog.

Ráadásul épp ez az egyik gyomorgörcsöt okozó tényező a karácsonyban. A főként amerikai filmeken felnövekvő generációnk átitatódott azzal, hogy karácsonykor valami csodának KELL történnie. Muszáj leakasztanunk legalább egy XS-es méretű misztériumot, különben selejtnek érezzük magunkat. Jönni fog az az érzés, az üresség, a teljesületlen csodavárás. Mint amikor tüsszenteni kell, és csak csavarja az orrunkat, kezünkben a zsebkendő, prognosztizáljuk, hogy „mindjárt"... de nem. Csak nem jön ki. Számomra épp ilyen az ünnep, amikor elmarad az a plusz, amitől éppen ünnep lesz. Merthogy elmarad. Tudom én, hogy a karácsonyi hangulat nem jön magától, Münchhausen báró módjára nekünk kell kihúzni önmagunkat a mindennapok mocsarából és átitatódni áhítattal. Ritkán azért sikerül. Volt pár szép karácsonyom. Hogy mitől lett szép, azt nem tudom megmondani, s ezért képtelen voltam átmenekíteni a következő évre.

A kereskedelmi televíziók különben is élen járnak abban, hogy elvegyék maradék kis hangulatomat is. Viszonylag kevés dologban lehetünk annyira biztosak, mint abban, hogy december elejétől visszatérő téma lesz, hogy:
- idén mennyit költünk a karácsonyi ajándékokra
- szaporodó zsebesek a boltokban és azok környékén
- veszélyes fa alá kerülő gyerekjátékok
- mennyit lehet hízni a karácsony alatt.
S a jól bevált filmek, melyeket a műsorszerkesztők évről évre szeretnek átpréselni a retinánkon.

Borzasztóan képes vagyok beledermedni a karácsonyi szirupba és egyetlen értelmes gondolat sem bír belemászni agytekervényeimbe. A karácsony gondolatától lefagyok, szövegszerkesztőm üresen néz rám vissza, ihletet merítendő csak karácsonyi sürgés-forgásba csöppenek, amitől megint idegennek érzem magam a világban.

Próbálok asszimilálódni, szocializálódni. Már régóta nem nyivákolok hangosan a karácsony miatt. Édesanyám idén meg is jegyezte, hogy nem morogtam bevásárlás közben. Ez az én keresztem, megbűnhődöm minden rossz gondolatomért- s mivel nem vagyok épp ájtatos manó, dúskálok az okokban, amiért megint karácsonyt érdemeltem. Ezért évről évre némán segítkezem az ünnepi előkészületeknél. Némi rafináltsággal annyit elértem, hogy természetvédelmi okokra hivatkozva már nincs igazi fenyőfánk, és ezzel elkerültük a húsvétig tűleveleket porszívózunk szakaszt. A süteménysütés alól eddig semmilyen indokkal nem sikerült kihúzni magamat. A mézeskalács elkészítése sajnos évről évre visszatérő feladatom. Itt nem maga a munka borít ki, hanem a körülmények, vagyis a rádióhallgatás. Édesanyám szeret rádiót hallgatni a konyhában, engem pedig a világból lehetne vele kiűzni. „A zene csak ritkán más a füleimnek, mint egyszerű zörej" írta II. (Nagy) Katalin orosz cárnő és ezzel nem tudok nem egyetérteni. Igazából nem is a zene, hanem annak mímelése. A vég nélküli tehetségkutatók sztárocskáinak írt egyöntetű dallamok és semmitmondó dalszövegek néma elviselése a mézeskalács begyúrásától az öt tepsi kisütéséig és díszítéséig felér egy dühkezelő tanfolyammal. Vazul módjára fülembe forró ólom után epekedve serénykedtem ma is a süti díszítésén. Egészen addig, amíg édesanyám az egyiket a kezébe fogva teli torokból kacagva közölte velem, hogy sikító szellemet csináltam a karácsonyi angyalkás mézeskalács figurából.

A tudatalattim tehát még működik... Az órám is, szerencsére. Ezért a napok szépen lassan hosszabbodni fognak, és a karácsony is elmúlik.
Biztosan másképp fogok érezni, amikor saját gyermekem lesz, mert magával a karácsony üzenetével nincs semmi bajom, a fentebb említett „szeretet", „család", „béke" asszociáció impozáns, csak épp nem elég a bevásárlókosarat telepakolni decemberben, hanem lelki tartalommal is meg kellene tölteni az ünnepet.