Kisgyermekként szenteste nagyszüleim felkerekedtek és elindultak velünk, testvéremmel és velem keresztszüleinkhez, akik a falunk másik végén laknak, hogy megnézzük, mit hozott a Jézuska. Óriási várakozással indultunk neki és a magyarázat is teljesen érthető volt, miért is járt már náluk és hozzánk csak később érkezik, hisz mi a falu másik végén élünk. Náluk mindig feldíszítve várt már minket a csodás fa és a sütemények, de ajándék nem, hisz azt hozzánk hozta a Jézuska. Mire elindultunk haza, már sötétedett és a házunktól nem messze már alig bírtak minket visszatartani nagyszüleink, mivel tudtuk, az ablakból már látni fogjuk a csillogó, fényes karácsonyfát. Szólt a csengettyű és mi énekeltünk, utána pedig megkaphattuk azokat az ajándékokat, amiket a jó gyerekek kapnak, de nem kell arra gondolni, hogy hatalmas, semmire sem használható játékhegyek vártak minket. Nálunk a Jézuska mindig tudta, mire van szükségünk és persze azért néhány plüss állatka és társas is volt a fa alatt, mivel a babákért valahogy nem rajongtunk, bár abból is akadt néhány az évek során.
Eltelt húsz év és már nem egyedül várom a csillogó fát és a csengettyűt, hanem két csillogó szemű kislánnyal, akikben látom a gyermekkori önmagam. Tágra nyílt szemmel nézik a hatalmas fát és éneklik a „Mennyből az angyal"-t. Próbálják kivárni az időt, míg felemelhetik a fa alól az ajándékaikat és kezdődhet a játék, meg persze a sütemények kipróbálgatása.

Ez idén elég érdekesre sikerült, mondhatni a hagyományos ízvilág helyett sikerült egy kicsit újabbat kreálnom. Az történt ugyanis, hogy darált diónak néztem a darált mandulát és így az került a zserbóba és a bejgli nagy részébe is. Családom szerint semmi probléma, legalább elmondhatjuk, nálunk valami másképp lesz idén, mint máshol.

Holnap kezdődik a nagy faállítási program és estére már kissé mi is elfáradunk, de mikor kigyúlnak este a fények, az első csillagszóró szikrákat szór a gyönyörű fán, énekelünk valamit, ami épp a soron következő karácsonyi dal és egy pillanatra újra érezhetem azt, ami az enyém: a fa mellett (már nem alatta, mert kicsit én is nőttem) egy pillanatra az énekszót hallva azt érzem, mint évekkel ezelőtt. Kislány lehetek újra és valószínűleg a szemem is csillog, viszont azt már csak két kis szempár tükrében látom viszont.

Rószegh Lili