Rószegh Lili: Nagyszülőkhöz

Elmentek…

Egy forró augusztusi nap.

Elmentek, pedig te nem is vártad.

Oly hirtelen, oly váratlanul,

mintha siettek volna oda túl.

Elmentek…

Pedig tegnap még lesték lépteid.

Kis unokájuk az életét merre veszi?

Elmentek…

Pedig neked oly sok kérdésed lett volna még.

Őseid honnan s miért vették útjukat honod e kis szeglete felé.

Nem faggathatod őket unos-untalan:

Nagypapa, ki volt az első neveddel e szép magyar ég alatt?

Kik s mifélék voltak őseid?

Meddig mennek vissza az időben emlékeid?

Muhinál tatárok ellen küzdő ős lovag, vagy fegyverhordozó talán?

Mohácsnál vérét ontó vitéz, ki elesett a király oldalán?

Esetleg nyáját farkastól óvó pásztor a nagy alföldi rónán,

Avagy Kárpátok bércein élő székely, ki büszkén vallja ősének a Tejúton járó Csabát?

Nem, választ nem kaphatsz tőlük többé már.

Elmentek, s el nem búcsúzhattál.

Elmentek, hisz várt rájuk Valaki,

Valaki, ki az életet szabja ki.

Már várták őket, kiket nem felejtesz sosem,

Kik betegágyad mellett a múltat mesélték neked.

A múltat, mely csontodig, szívedig hatolt,

S nem ereszt többé, még akkor sem, ha akarod.

Elmentek…

De nincsenek is olyan távol.

Csabával őrzik most is lépteid a Tejút távolából.

Vigyázzák, hisz az út oly rögös.

De mégis, már évszázadok óta oly gyönyörű, s oly örökös.

* * *

Rószegh Lili: Hogy lehet…

Hogy lehet, hogy évek óta két szív titokban összetartozott?

S hogy lehet, hogy mégsem találtak egymásra, míg a zord idő lassan tovavánszorgott?

Nem látták, mit oly sokan már akkor éreztek?

Összetartoznak ők, mióta szívük dobogni kezdett.

Ősidők óta összetartozó e lélekpár.

Lélekpár? Lehet, hogy inkább egy lélek két fele.

Két rész, melyeket évezredek óta az örök társ felé vezet a Sors keze.

Egymásra néznek, s a tekintetből a másik nevet vissza.

De nem is sejtik, hogy mi lehet ennek a titka.

Vagy lehet, hogy már ismerik a régi történetet?

A szerelem mellett létezik egy másik út is, mely egymás lelkéhez vezet.

Mi lehet mélyebb s erősebb e földi létben, mint maga a szerelem?

Semmi más, mint az örökké tartó és a síron túl is elkísérő szeretet.

Tudják ők ezt jól most már, hogy szerelmük is lobogva ég.

De nem felejtik, s hű társként fogják egymás két kezét.

Fogják egymást és el nem engedik.