A nevem miatt viszonylag sokszor felmerül bennem, hogy vajon más is szokott arról gondolkodni, hogy "nomen est omen" alapon az emberek előítéletekkel tekintenek arra, akinek a vezetékneve fizikai tulajdonságra mutat? Nem vagyok kis olyan módon, ahogy ezt elvárná az ember. Egyszerűen magas és karcsú vagyok.

Egész életemben érdekeltek olyan dolgok, amik másokat nem. Például fanatikusan kerestem, hová tűnnek azok a tárgyak, amiket leteszünk oda, ahol "biztosan meglesz, amikor majd keressük", de persze soha nem kerülnek elő. Egyszer az egész házat felforgattam (szó szerint) egy lába kelt hajcsatom után. Természetesen nem találtam meg.

Egyébként viszont teljesen átlagos huszonnyolc éves lány vagyok. A legtöbb emberhez hasonlóan én sem szívesen kelek fel, és a "még ötpercnyi" alvás a reggeleim teljes elcsúszásához vezetnek. Aznap is túl későn keltem, és kelleténél nem öt perccel később ültem az autómba, hogy munkába induljak. Fontos nap volt, megbetegedett főnökömet kellett képviselnem egy, ha nem is kulcsfontosságú, de számomra kihívásként értelmezett megbeszélésen.

Két kanyar után már községünk főutcáján voltam, ahol az előttem haladó fehér autó hirtelen jelzés nélkül satuféket nyomott, hogy felvegyen a buszmegálló felé sétáló fekete ruhás vékony lányt. Nem dudáltam, csak gyorsan kikerültem, és csúnya szavakat kiabáltam. Mivel szeretem tudni, kiknek az édesanyját veszem a számra, belestem a szomszédos autóba.

Egykori szerelmem ült a kormánynál.

Dühösen tértem vissza a sávomba, az autót a hátam mögött hagytam, de az emlékek velem tartottak.

Utolsó éves egyetemista voltam, amikor közelebbről megismerkedtünk. Buszsofőrként dolgozott a közeli megyeszékhelyen, és persze az egyetemi járatot vezette. Sokára kerültünk beszélgető viszonyba, mert engem mindig zavartak a buszsofőrök felett álldogáló lányok. Nyelvvizsgám nem volt, ezért külön órákra jártam, hogy a diplomámat időben kézhez kaphassam. Az órák későn értek véget, és nem mindig értem el a haza induló utolsó buszt. Aztán úgy alakult, hogy amikor ő is délutános volt, autóval hozott haza.

Eleinte annyit tudtam csak róla, hogy tíz évvel idősebb nálam és két gyermeket nevel nejével nagy boldogságban. Minden egyes úttal egyre több információ birtokosa lettem, s fellebbent a fátyol tökéletesnek nem nevezhető házasságáról is. Panaszkodott, hogy felesége gyakran és sokat ivott. A házasságát a gyerekeknek nevezett ragasztóanyag tartotta még egyben.

A visszapillantó tükörbe néztem: Én marha meg még jól beléd szerettem, mondtam ki hangosan a szavakat a hátam mögött már elmaradó autónak.

Az úton egyszerre értünk a kis hídhoz, amin a szembejövő autónak volt elsőbbsége.
Siettető szavakat mormoltam magam elé, de a másik autó olyan lassan jött, hogy Imre és macskatestű utasa utolért. Azt hiszem, akkor jöhetett rá, hogy ki is vagyok, a rendszámom ugyanis éppen úgy kezdődött, ahogyan ő becézgetett mindig: MIA.
Egy gyors szemvillanást váltottunk visszapillantó tükröm segítségével, és nagy sebességgel a szabaddá vált hídra hajtottam.
Az eső eleredt, bezzeg neki megálltál, nehogy megfázzon a testresimuló fekete ruhácskájában, mondtam a tükrömnek.

Nekem soha... fényes nappal nem igazán ismertük meg egymást, csak biccentettünk, ha a buszon összetalálkoztunk. A nyelvórám után, a sötét esti órákban minden megváltozott. Szeretők lettünk, beleszerettem. Vagy fordítva történt? Nem is tudom.... csak azt, hogy naivan elhittem, hogy mellettem új életet fog kezdeni. Persze egyik nap, amikor már belátta, hogy a kelleténél, vagyis a számára kívánatosnál jobban kötődöm hozzá érzelmileg, véget vetett a kapcsolatunknak.
Volt bennem erő, hogy a szakításunk után ne verjem nagydobra, miért van olyan gyakran kisírva a szemem. Azt hittem, hogy az emberek megvetnék, mert házas létére szeretőt tartott. Pedig az emberek engem vetettek volna meg, amiért nő létemre ebbe belementem.

Őt bezzeg fényes napnál is felvetted, ismételtem meg.
S annyira ismerem magam, hogy rájöttem: féltékeny vagyok.

Beértem a csak tíz kilométerre lévő járási központba, ahol az irodánk volt. Már elbúcsúztam a továbbra is szorosan mögöttem haladó autótól, és le akartam térni munkahelyem felé.

- Hát te meg mit csi... - kérdeztem a hirtelen elém kikanyarodó autótól. De rájöttem, a sors engem szolgál, hiszen a tárgyalás nem is az irodába volt megbeszélve, hanem a húsz kilométerrel távolabbi világörökségi városba. - Megbocsátok - mondtam nagy kegyesen, majd belenéztem a visszapillantóba. Imre engem nézett akkor is, mosolyogva mondtam magamnak, hogy többet néz engem, mint az utat.
Ő is mosolygott.

Picit lemaradt, kitette macskatestű utasát, és a nyomomba szegődött. Nevettem, hogy ha lemegyek a térképről, oda is jön utánam? Mert nyilvánvaló volt, amikor kikanyarodtam a körforgalomból az országútra, hogy picit még odébb van dolgom.

Hősiesen jött utánam. Fel sem merült bennem, hogy esetleg neki is abban a városban lehet elintéznivalója.

Miért nem akkor jöttél, amikor kellett volna? Amikor annyira szerettelek? Hm? - kérdeztem tőle, de persze válasz nem érkezett. - Túljutottam rajtad, látod? Igaz, még sajognak a sebeim, de majd egyszer meggyógyulnak... Vagy most azért jössz, hogy... nézd már, mennyi marha van ma reggel az utakon... na de hol is jártam? - a vasúti átjáró előtt lelassítottam és szétnézés után hajtottam a sínekre. A viszonylag nagy forgalomban én voltam az egyetlen, aki így viselkedett. - Ti ilyeneket nem szoktatok, tudom. Csak azt nem értem, hogy tudtok megbízni a vasúttársaságban? Hogy hihetitek el, hogy nem jön a vonat, ha nem néztek szét? Mert a jelzőlámpa azt mondja? És? Hm? Látjátok azt a kocsit mögöttem? Annak a vezetőjének én sok mindent elhittem. Mert lehet, hogy hinnem kellett neki... Te meg hová sietsz ennyire? Én is elaludtam, de majd odaérek. Majd megmondom, hogy... Egyszer neki is megmondom, hogy egy szemét, aki csúnya tréfát űzött velem. Te meg hova előzöl, ha nem látod az érkezés helyét, barom?! Szóval lehet, megállok, és megmondom neki, hogy egy rohadék, de bármikor folytatnám vele.

- Én... Amikor együtt voltunk, én tényleg komolyan gondoltam, hogy... hogy képes leszek kilépni a házasságomból, és új életet kezdeni.

Az emeletről lefelé jöttem, amikor meghallottam a hangját. Hát, mégiscsak tisztázzuk a dolgokat! Rohantam lefelé a konyhába, hogy végre ne csak tükrön keresztül nézzünk egymás szemeibe, hiszen mióta is nem tárgyalunk? Elég régóta, és mióta autóm van, már busszal sem járok...
- Senkit nem akartam megbántani, egyszerűen csak...

Egy tompa, de hangos koppanás fojtotta belé a szót. Bármikor felismertem volna nagymamám botjának erőteljes koppanását.

- Egy szót se többet! - förmedt rá Imrére. - Maga azért jött, hogy magyarázkodjon?

Ne, nagymama! Kérlek! Akartam mondani, amikor beléptem a konyhába.

Ott ültek a helyiség közepén lévő nagy asztalnál. Imre arcát nem láttam, háttal volt nekem. Nagymamám ugyanazzal az elegáns testtartásával fejezte ki felháborodását, mint amikor én akartam kimagyarázni gyengébb jegyeimet. Az ülő helyzetben kezét botja felső részén pihentető szoborszerű nyugalom most nem azt jelentette, mint elégséges angol osztályzatnál, "a nem volt időm tanulni dolognál jobbal is előállhattál volna, merthogy csak egy dolgod van ezen az istenadta egy világon, tanulni", de továbbra is olyan fenyegetőnek láttam, mint gyerekkoromban.
Megálltam, azt hiszem kíváncsi lettem nagymamám véleményére. Soha nem mondtam el neki nyíltan, hogy viszonyom volt Imrével, de a falusi pletykaszállítók biztosan tájékoztatták róla.

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázataira, mivel nem tud olyat mondani, amivel meggyőzhetne arról, hogy maga egy becsületes ember. Márpedig ha hetvenöt évig megvoltam becstelen emberek társasága nélkül, most is megleszek.
- Nézze, én... én...
- Mást sem tud hajtogatni, csak azt, hogy "én", ugye? Igen, azt hiszem, így van, hiszen ha másokra is gondolt volna néha, akkor nem teszi meg se a feleségével, se az unokámmal.
- Én... - Imre lesütötte a szemét. Az ellenkezés nem jött ki belőle.

- Nagymama, kérlek, hadd intézzem ezt én.
Nagyanyám picit rázott a fején, és folytatta. - Maga a világ legönzőbb embere. Elárulta a családját, kihasználta egy fiatal lány naivitást. A többiről talán nem tehet, de honnan veszi a bátorságot, hogy eljöjjön ide? Miával kellene foglalkoznia, legalább most.
Utolsó mondatát felhatalmazásként értelmeztem, és öröm áradt szét bennem, a boldogságtól virágillat költözött az orrcimpáimba.

- Most az egyszer foglalkozzon az unokámmal úgy, ahogyan kellett volna eddig is. Sehogy. Felejtse el az emlékét is.
- Ne! - szóltam és közéjük álltam. Nagymamán fakókék szemébe könny szökött és átnézett rajtam. Imrére néztem. Az ő pillantása is átsiklott rajtam. Hirtelen rosszul éreztem magam. Úgy jártam, mint a tárgyak, amik elvesznek a zárt térből! Suhant át rajtam. Ugyanúgy eltűnnek, és többé nem látjuk őket, ahogy most a szeretteim engem nem látnak. Egy optimista részem sem mosolygott a hírre, hogy végre, megtudom hová tűnnek a lába kélt holmijaink.

- Menjen haza, kérem. Törődjön a feleségével. Higgye el, magának is szerepe van az alkoholizmusában. Emlékezzen, mit ígért, egészségben, betegségben... A balesetről nem tehet, a másik autó volt a hibás, aki belement abba a felelőtlen előzésbe. Sőt, magának köszönhető, hogy hátulról nem szaladtak Miába.
Imre az ajkába harapott.
- Legalábbis a rendőrök ezt mondták. Az én személyes véleményem az, hogy ha nem maga megy mögötte, akkor még most is élne, mert amennyire szerette magát, biztos vagyok benne, hogy megzavarta őt a figyelésben. Menjen, látni nem akarom magát soha többet. És ne jöjjön el a temetésre sem.
Imre leszegett fejjel indult az ajtó felé. Elhaladtában be se nézett a nappaliba, ahol a koszorúk sorakoztak.
Nagymamám megszédült, botja a szokásos koppanással találkozott a járólappal.

Azt hittem, hogy csak az írók és filmesek találták ki, hogy a halottak időérzéke más, mint az élőké, hogy ne kelljen nekik annyit agyalniuk és megmagyarázniuk dolgokat. De nem. Tényleg így van.
S szeretném pontosítani fentebbi bemutatkozásomat, mivel a nagymamám azt is megtanította, hogy tévedéseim felismerése esetén korrigáljam önmagamat.

Tehát.

A nevem Kiss Annamária. És halott vagyok.

Bodor Cs. Mária