Egy virágszálnak

Munkahelyet találni nem könnyű dolog. Manapság sem, de akkoriban is nehéz volt. Főleg nekem, a fiatal özvegynek, kisgyerekkel, kevés munkatapasztalattal. Mint kiderült, utóbbi nem is olyan probléma, de a kisgyerekek belázasodnak. Válogatás nélkül lenyelnek mindenféle vírust, ám az sem jobb, ha az oviba, vagy az iskolába kell értük halaszthatatlanul elmenni. Akkoriban legalábbis így vélekedtek a főnökök. Persze ezt senki sem mondta ki nyíltan, csak ott lebegett az állásinterjú légkörében, vagy körülírták a pályázatban. Azonban nem volt sok választásom, hiszen a férjem a föld alatt pihent, a három éves kisfiam pedig éhesen nézett rám.

Bercit három hónappal az elmeséltek előtt fogadtuk be férjemmel. Nem ő volt az első kóbor kutya, akit az oltalmunkba vettünk. Valahogy mégis más volt, mint a többiek. Hálás volt, szeretett minket, de nem alakult ki közöttünk az a mély bensőséges viszony, ami a valódi kutya-gazdi kapcsolatokat jellemzi. Pedig Berci nem volt annyira öntörvényű, vagy makacs, mint sok más kutya. Ő fajtájához illően kedves és szeretnivaló magyar vizsla volt, aki egyszerűen csak nem akart elismerni falkavezérének.

Reggel van. Rosszat álmodtam. Felkelek, és megmelegítem a kávémat. Fázom. Kint szürke minden. Kicsit motoszkálok még otthon. Aztán megyek dolgozni.